Fecske Csaba: Balatoni reggel
Fénnyel megrakott szekerekkel
az éjszakából jön a reggel.
A tavon könnyű pára leng.
Játékos szél borzolja hajam,
majd meg- meglebbentve szárnyait
hová, ki tudja, elsuhan.
Mint lagúnák vize kék a csend.
Túlnan álmos templomtorony
köszönti harangszóval a napot.
Fönt falánk sirályok, nézem őket
e szálkás hangú orvhalászokat
s a csipkeként remegő habot,
ahogy a víz a partnak csókot ad
feledvén a lenti hínáros mezőket.
A nádasban bújó éjszakát
most űzik el a vadkacsák,
amint kiúsznak a zsombékok közül.
Kormos kis fecskék villámlanak,
moccanatlan vézna lábakon áll a stég.
Hűvös hajnalok, parázsló esték
remetéje, horgász nézi a tavat,
mely mint óriási hal vergődik
medrében időtlen időkig.
Tájleíró költemény – mondaná a Balatoni reggelről egy tankönyv és mögötte a tudomány. Aztán azt is hozzátenné, hogy a nyelv ismert elemeinek egyedi rendezettségű formájával állunk szemben. És való igaz: számos módon lehet magyarázni a költemény csodáját. De Nagy László megmondta: „Műveld a csodát, ne magyarázd!”
Akkor most mit tegyünk? Aki nem ír verset, de boldog olvasója a költeményeknek, hogyan legyen csodaművelő?
Mindegyik vers olvasása közben hagyjuk átrendeződni bensőnkben az addig megszokott világot. Hagyjuk, hogy érjen utol az öröm és a fájdalom, a remény és a bánat, vagy akármilyen ritka és megfoghatatlan érzés, kép és hangulat, amilyet az adott vers, például egy tájleíró költemény ébreszt bennünk. Például amilyet Fecske Csaba verse ébreszt „a balatoni reggel” megidézésével: ahogy képek és hangok ragyogó tisztaságában egyszer csak ott vagyunk és érezzük, halljuk, látjuk a „fénnyel megrakott szekereket”, a tavon lengő párát, az álmos templomtorony hangját, az aranyos vadkacsákat, fecskéket, a horgászt és a stéget: a balatoni reggelt.
Ne a csoda anyagszerű megragadhatóságára törekedjünk. A megfoghatatlant nem szükséges összetételére bontani, „tetten érni” és úgy magyarázni. Átrendeződött benső világunkról beszámolva segítsünk hozzá másokat is a vers csodájához…
Penckófer János