Mr. Orbán és a Pulitzer-díjas beregszászi látogató

2018. október 17., 10:56 , 926. szám

Diákkoromban imádtam a hetilapok egzotikus tájakról készült, színes fotókkal illusztrált beszámolóit. Már csak azért is, hiszen szovjet polgárként aligha hihettem, hogy valaha is távolabb jutok a KGST külső határainál – hacsak nem megszálló katonaként. Aztán ahogy kitárulkozott előttünk a világ, és a fejem lágya is benőtt, megértettem, hogy ezek a cikkek sokszor azt láttatják velünk a valóság helyett, amit a szerzőik látnak, vagy láttatni akarnak. Hosszú ideig ezzel együtt is makacsul hittem abban, hogy a világ nagy múltú, legendás kiadványai, amelyeket évtizedeken át az újságírás etalonjainak tartottunk, többé-kevésbé mentesek tudnak maradni a külső befolyástól.

Képzelhetik, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy a világhíres The New York Times (NYT) – vélhetően az ukrán–magyar viszony elmérgesedése miatt – a közelmúltban Kárpátaljára küldte zsurnalisztáját, ráadásul nem is akárkit, hanem a Pulitzer-díjas Andrew Higginst! A szerző kárpátaljai, alapvetően beregszászi tapasztalatai nyomán írt cikke október 5-én jelent meg a NYT weboldalán Keleten háborúban Oroszországgal, Ukrajnának nyugaton is van miért aggódnia címmel. Nem csoda, hogy mindjárt több ukrán országos portál is beszámolt róla.

Azt beszélik, Higgins és a társaságában lévő fotóriporter alaposan körülnézett a városban, ellátogatott rendezvényekre, beszélt helyi lakosokkal, szakértőkkel. Talán ezért volt annyira kiábrándító, hogy a szerző már írása első néhány mondatával elárulta: ismeretei felületesek, ráadásul nem is rólunk akart cikket írni.

„Amikor a Magyar Állami Operaház meglátogatott egy határ menti kisvárost Nyugat-Ukrajnában a múlt hónapban, hogy előadjon egy hazafias operát, 3000 ember állt fel a közönség soraiban, mikor meghallották az ukrán, majd a magyar nemzeti himnuszt.

Azonban ami ezután következett, az az ellentmondásos elkötelezettség feltűnő megnyilvánulása volt.

A közönség, mely egy szabadtéri amfiteátrumban gyűlt össze az ukrajnai Beregszász városában, csendben állt az ukrán himnusz alatt, majd fennhangon kezdte énekelni Magyarország, egy idegen (külföldi?) ország himnuszát.

Ez a jelenet megmagyarázza, hogy akár Ukrajna Oroszországgal szomszédos keleti határa mentén, akár nyugaton, ahol az ország az Európai Unióval határos, miért nehezítik meg a határokon átnyúló nyelvi és kultúrák közötti kötelékek Ukrajna számára, hogy különálló, egységes államként maradjon meg. Ez egyben arra is utal, hogy Magyarország vezetője, Orbán Viktor hogyan használja fel ügyesen a nacionalista impulzusokat, hogy megerősítse növekvő autokratikus uralmát.

Mr. Orbán ugyan elkerülte az erőszakos helyreigazítását annak a történelmi rossznak, amely magyarok millióit helyezte az országuk határain kívülre, azonban attól lehet tartani, hogy miután egy populista irányzat vezetőjeként pozicionálja magát, mely Európa nagy részén jelen van bevándorlás- és Európai Unió-ellenes támadásaival, most megkockáztatja, hogy újból felnyissa Európa legveszélyesebb Pandora-szelencéjét: azon etnikai csoportok sérelmeit, melyek hazájukon kívül rekedtek.”

A cikk eztán következő része némi túlzással csupán illusztrációja és magyarázata a fenti téziseknek.

Itt van mindjárt ez a himnusz­éneklés. Elismerem, az ukrán himnusz alatt tapasztalt csend valóban furcsa lehet olyasvalakinek, aki nem ismeri az ukrán valóságot. De nem mérheti fel e csend jelentését, aki nem tapasztalta meg, hogy az ukrán ajkú lakosság az esetek igen nagy részében maga is némán hallgatja végig a saját himnuszát (miközben a magyart énekelni szoktuk), vagy aki nem tudja, hogy az emberek jelentős hányada olyan időkben járt iskolába, amikor az oktatási rendszer még nem tartotta fontosnak megtaníttatni a diákokkal az ukrán nemzeti dal szövegét (jelentős részük amúgy sem tudott ukránul, alapvetően ugyancsak az oktatási rendszer hibájából).

Elintézhetnénk az egészet egy kézlegyintéssel, mondván a távolból érkezett zsurnaliszta ugyanúgy nem értette meg a világunkat, ahogyan kollégái számára az afrikai bennszülött törzsek vagy a tibeti lámák földje sem tárulkozik fel, ha csupán néhány napra látogatnak el hozzájuk. Ám Mr. Higgins sorai nem csupán tájékozatlanságról és – helyenként – tárgyi tévedésekről árulkodnak. Mivel magyarázható teszem azt, ha valaki a kárpátaljai helyzetet mindjárt a kelet-ukrajnai konfliktushoz viszonyítja-méri, miközben Kelet-Európa azért nem teljesen ismeretlen a számára?

Érdemes megvizsgálni, kiktől tájékozódott viszonyainkról, pontosabban kiket idéz közülük cikkében a szerző. Az első megszólaltatott nem más, mint a helyi lakosság körében hírhedt Vaszil Vovkunovics, a Beregszászban élő néhány tucat ukrán nacionalista vezére. Mr. Higgins ugyan megjegyzi, Vovkunovics volt az, aki egy ukrán nacionalista csoport élén letépte a beregszászi városházáról a magyar zászlót, ebből azonban semmilyen következtetést nem von le.

A második megszólaltatott Babják Zoltán, Beregszász polgármestere, akit a cikkíró tévesen Babekként emleget, valamint „etnikai magyarként” mutat be, holott előzőleg Vovkunovicsot nem nevezte etnikai ukránnak. Fontosnak tartja viszont megjegyezni, hogy a polgármester nem ukrán hazafinak vallotta magát, hanem a város patriótájának.

A harmadik nyilatkozó Dmitro Tuzsanszkij, aki Mr. Higgins szerint politikai elemző és a magyar–ukrán kapcsolatok szakértője. Tuzsanszkij az elmúlt hetekben azzal tűnt ki, hogy az ukrán hazafias beállítottságú központi sajtóval összhangban elsősorban Orbán Viktor magyar miniszterelnököt és a magyar külpolitikát tette felelőssé írásai­ban az ukrán–magyar viszony romlásáért. (A „szakértő” ezúttal is elereszt egy homályos célzást arra vonatkozóan, milyen célok vezethetik Mr. Orbánt Kárpátaljával kapcsolatban.) Sok mindent megmagyaráz, hogy ő volt az, aki az amerikai újságírót kárpátaljai útján kalauzolta.

A következő megszólaltatott Krekó Péter, a magyarországi média által Soros Györgyhöz közelinek tartott budapesti Political Capital Intézet igazgatója, aki az Orbán-kormányra utalva úgy véli, „Ukrajnát bírálni a legjobb megoldás, ha Vlagyimir Putyinnál szeretne valaki jó pontokat szerezni.” Talán felesleges említenem, hogy Orbán Viktort az ukrán radikális sajtó is Putyin szövetségeseként emlegeti.

Végül, de nem utolsósorban, megszólal a cikkben Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora. A főiskolát Mr. Higgins úgy mutatja be olvasóinak, mint „a magyar pénz legnagyobb kedvezményezettjét Beregszászban”, a rektort pedig úgy, mint aki „csak dicsérte Mr. Orbánt”.

Talán az eddigiekből is kiderült már, hogy a cikk legtöbbet emlegetett, bár soha meg nem szólaló szereplője a magyar miniszterelnök, Mr. Orbán Viktor, akinek a nevét több mint egy tucatszor írja le Mr. Higgins. Nem csoda, ha az olvasónak időnként az a benyomása, hogy ez az egész kárpátaljai, beregszászi látogatás csupán körítés ahhoz, hogy a cikkíró Ukrajna vonatkozásában is kifejthesse a véleményét a magyar miniszterelnökről, akiről egyébként köztudott, hogy a világ liberális felében a megtestesült gonosznak számít. Hogy érdemes volt-e ehhez New Yorkból Kárpátaljára utazni? Szerénytelenség volna tanácsokat osztogatni egy Pulitzer-díjas kollégának.

(zzz)