Az ungvári virágosok, a Hajtó család története

Elvesztett Ungvár

Az Elvesztett Ungvár anyagain dolgozva, azokkal beszélgetve, akik már a szovjet éra előtt is itt éltek, gyakran elhangzott a Hajtó név. „Nézze ezt a fényképet, édesanyám menyasszonyi csokrát Hajtó Rózsika készítette” – mondták nemegyszer beszélgetőpartnereim. Lakodalom, temetés, születésnap és randevúk alkalmából is Hajtóékhoz jártak virágért. Nos, rovatunk egyszerűen nem hagyhatta figyelmen kívül ennek a háború előtt jól ismert ungvári családnak a történetét.

Az első Hajtó a XX. század elején érkezett Ungvárra. Hatalmas szerelem vezette őt ide. Hajtó Gyula 1879-ben született innen nem messze, a magyarországi Pácin községben. Gyermekkora óta kertész szeretett volna lenni, ezért fiatalon elszegődött dolgozni a püspöki kertbe. Lehetséges, hogy egész élete Ungvártól messze telt volna, ha egy távoli rokonuk meglátogatása során Gyula nem ismerkedik meg Csapon a negyed-unokatestvérével, Laczi Erzsébettel. Erzsébet Csapon született, a családban rajta kívül még 11 testvére nevelkedett. Amikor 18 éves lett, a lány férjhez ment egy ungvári szabóhoz, de már 19 évesen megözvegyült, férje tüdőbajban hunyt el. Életének épp abban az időszakában hozta össze őt a sors Hajtó Gyulával.

Gyula őrülten beleszeretett távoli rokonába, ám Erzsébet nem rögtön viszonozta az érzést. A lány meg volt győződve arról, hogy nem zavarhat húgainak a férjhezmenésben, ezért Erzsébet összecsomagolt, és az óceánon túlra, az USA-ba utazott. Néhány évig élt ott, szolgálóként dolgozott az amerikai gazdagoknál. Gyula egész idő alatt leveleket írt neki, kérte, hogy térjen haza, leírta, hogy Ungvárra költözött, saját vállalkozásba kezdett és várja őt. Végül Erzsébet beadta a derekát, és hazautazott, Ungvárra, ahol férjhez ment Hajtó Gyulához.

A fiatal pár összegyűjtötte a megtakarított pénzét és vásároltak egy hatalmas földterületet, amelyen egy régi ház állt. A portán Gyula gyümölcsöst telepített és egy nagy virágoskertet létesített, a régi házikót pedig valamikor 1910 tájékán lebontották, hogy a helyén egy tágas és szép, 4 szobás új házat építsenek, ahogy tervezték, a nagy Hajtó családnak.

Azokban az időkben Ungvár kisváros volt, amelyben kevesebb mint 30 ezer lakos élt. A belvárosán keresztül átfolydogált a Kis-Ung, amelynek a partján volt Hajtóék kertészete. Kezdetben Gyula földje ott volt, ahol szovjet időkben a közfürdőt építették (napjainkban egy komplexum a Pidhradszka utca 59. szám alatt). Idővel, amikor a Kis-Ungot feltöltötték, Hajtóék portája kibővült a ház mögötti területekkel – ahol most az Ungvári 2. Számú Autóbusz-állomás, népnyelven a perecsenyi állomás található.

Ezen a két nagy területen Hajtó Gyula és felesége különböző zöldségféléket termesztett és csodaszép virágokat nevelt, amelyeket aztán kezdetben a piacon árultak, később pedig a bérelt üzletben a Kazinczy utcában (ma ez a Korzó egy része a kereszteződéstől a Korjatovics térig). Gyula fokozatosan bővítette a vállalkozását, újabb fóliasátrakat és növényházakat épített, gyümölcsfafajtákkal kísérletezett a kertjében. Ungváron kora tavasszal elsőként mindig Hajtóék melegházaiban ért be a lédús paradicsom, amit pillanatok alatt elkapkodtak, ahogy Erzsébet kivitte a piacra. Később épp a Kazinczy utcai üzletben kezdtek elsőként szokatlan, egzotikus növényeket árusítani, amelyeket Gyula megrendelésére szállítottak Hollandiából. Gyula a város legnagyobb rózsakertjét telepítette a portáján, ahol nyáron több száz rózsabokor virágzott és ontotta illatát az egész környékre. Lehetséges, hogy épp ennek a virágnak a tiszteletére nevezte el a házaspár legkisebb gyermekét Rózsikának, aki aztán tovább vitte a családi üzletet.

Gyulának és Erzsébetnek összesen hat gyermeke született, akik közül három még kiskorában meghalt. Csupán három lány érte el a felnőtt kort. A legidősebb, Margit dr. Harajda András állatorvos felesége lett. Margit volt az, aki házasságkötése előtt és férje halála után gondoskodott a Hajtó család gazdaságáról. Amíg apja dolgozott a gyümölcsösben és a kertben, az anyja pedig árult a boltban, Margit megfőzött, kitakarított, kimosott és elvégzett minden más házimunkát.

A húga, Ilonka (Ica) 1908-ban született. Ő szintén sokat segített a szüleinek, de művészlélek volt, zenével foglalkozott, játszott az egyházi színtársulatban, szeretett utazni. Később, szovjet időkben a zeneiskolában dolgozott és gyakran kisegítette a családot, mert ő volt az egyetlen, aki hivatalosan keresett pénzt.

A legkisebb gyerek, Rózsika nővéreinél sokkal később, 1916-ban született. A csehszlovák időben Ruženának írták, de a városban mindenki csak Rózsikának szólította. Ő volt az, aki új szintre fejlesztette a családi vállalkozást.

Rózsika úgy döntött, hogy diplomás virágkötő akar lenni, ezért az iskola után Budapestre utazott tanulni. Két év alatt elvégezte a florisztikai tanfolyamot, majd komoly szakmai felkészültséggel és nagy munkakedvvel tért haza. Hajtóék gyümölcsöse és virágoskertje akkoriban botanikus kertre hasonlított a város központjában. A sok egzotikus és trópusi növényt cserepekben, dézsákban nyáron kivitték az udvarra, így az emberek gyakran lélegzetvisszafojtva álltak meg és gyönyörködtek a hatalmas pálmákban a várhegy tövében. Télen a trópusi növényeket bevitték a speciálisan erre a célra kialakított téli kertbe, a ház beüvegezett verandájára vagy a növényházba.

Hajtóék földterületén összesen három hatalmas üvegház volt. A kliensek rendelhettek csokrot a Kazincy utcai virágüzletben vagy közvetlenül Hajtóék otthonában, ahol kiválaszthatták azokat a virágokat, amelyek leginkább tetszenek nekik. A ház alagsorában Rózsikának volt egy műhelye, ahol megrendelésre koszorúkat, menyasszonyi csokrokat és ünnepi bokrétákat készített gyorsan és különleges ihlettel.

Miután budapesti tanulmányai elvégzése után Rózsika is csatlakozott a családi vállalkozáshoz, az üzlet még sikeresebb lett. A család nem csupán gépkocsi vásárlását engedhette meg magának, ami az akkori időkben különleges luxusnak számított, de saját sofőrt is tartottak.

A virágokon kívül Rózsikának volt még egy hobbija – a tenisz. Fiatal korában az UAC – Ungvári Atlétikai Klub sportszövetség játékosa volt, később – a háborút követő első években – a megyei teniszválogatott tagja lett, gyakran utazott köztársasági versenyekre.

Nem csoda, hogy a szimpatikus, sportos, a munkában sikeres Rózsikának sok udvarlója akadt. Később a nővérei mesélték, hogy az egyik fiatalember gyakran járt a Hajtó-házhoz a soros randevúja előtt, hogy csokrot vegyen a leánynak. De minden alkalommal, amíg Rózsika a csokrot készítette, a fiatalember őszintén könyörgött neki, hogy csak egy „igent” mondjon, és kizárólag neki fog virágcsokrot ajándékozni, akár holnap feleségül veszi. Rózsika mindig hidegen reagált az ilyen ajánlatokra, fiatal korában egyetlen egyszer sem volt romantikus kapcsolata.

A lány szíve csupán egy alkalommal olvadt el, amikor már 30 éves volt. A háború utáni változások nehéz évei következtek, amikor Ungvár számos lakosa kénytelen volt megtanulni az új körülmények között és új szabályok szerint élni. Természetesen a szovjet időben nem engedélyezték, hogy a család működtesse a kisboltot a Kazincy utcában, ezért Hajtóék otthon dolgoztak. A kerítésükön továbbra is ott lógott a hirdetés, mely szerint virágot és csokrokat lehet ott vásárolni. Az emberek gyakran jártak oda, még annak ellenére is, hogy a választék lényegesen gyérebb lett, hiszen külföldről nem lehetett rendelni. Amiatt, hogy Rózsika nem volt hajlandó állami virágüzletben dolgozni, hanem csak otthon, hatalmas adót róttak ki a családra. Ahhoz, hogy ki tudják fizetni, a rokonok adták össze a pénzt.

A család élete ezekben az években úgy nézett ki, hogy Gyula és Rózsika a gyümölcsösben és a virágoskertben dolgoztak, Erzsébet a piacon árulta a virágot és a termést, a legidősebb lány, Margit vezette a háztartást, a középső, Ilonka pedig (még nem volt férjnél) a zeneiskolában dolgozott.

Épp ebben az időszakban találta meg első és egyetlen szerelmét Rózsika, aki aktívan folytatta a teniszezést. A férfit Lászlónak hívták (nem írjuk le a vezetéknevét), intelligens, helyes férfi volt, aki magas beosztásban dolgozott a Zakarpatsportnál. Amikor Rózsika terhes lett, a pár a Hajtó-házba költözött, de nem házasodtak össze. 1951-ben Rózsika fiúgyermeknek adott életet, de úgy alakult, hogy a csecsemő csupán 4 hónapot élt, betegségben meghalt. Ezután hamarosan László ismeretlen okok miatt elhagyta Ungvárt. A bánatos Rózsika úgy döntött, vele tart, de nagyon hamar hazatért: kisírt szemekkel és szomorúan. Azt, hogy valójában mi történt a pár kapcsolatában, még a hozzátartozók sem tudják. Rózsika soha senkinek nem mesélt semmit, súlyos depresszióba esett, az elhunyt gyermekét és szerelmét siratva egy idő után olyan állapotba kergette magát, hogy hozzátartozói pszichés elváltozásokra lettek figyelmesek. Például Rózsika kategorikusan nem volt hajlandó saját szobájában tölteni az éjszakát (lehetséges, hogy a szerelmével és a fiával töltött boldog percek emlékei zavarták), ezért a növényházban aludt. A betegsége egyre erősödött, bár továbbra is nagyon sokat dolgozott, ápolta a virágokat, csodaszép csokrokat kötött és szép koszorúkat készített. Rózsika élete utolsó éveit elmegyógy­intézetben töltötte, majd amikor hazatért, még egy megpróbáltatás várt rá: gyomorrákban szenvedett. A nővérei egészen haláláig, 1987-ig ápolták a súlyosan beteg nőt.

Akkoriban már nem élt Hajtó Gyula, aki 1958-ban hunyt el. Nem látta, hogyan veszi el az állam apránként a földterületét. A gyümölcsös egyik részén fürdőt építettek, a virágos- és zöldségeskert helyén pedig az államosítás után megépítették az autóbusz-állomást. Körülbelül az 1963–1964-es években irtották ki a rózsakertet, számolták fel a növényházat és virágoskertet. A Hajtó családnak csupán egy kis földterületet hagytak meg közvetlenül a házuk mögött.

Amikor a ház utolsó lakója, Hajtó Ilona Magyarországra települt, az unokaöccsei kérték: „Forduljon meg, Ica néni, utoljára nézze meg a szülőházát!” De Ilona azt válaszolta, hogy „nem, el akarom mindezt felejteni”.

Ennek a családnak a története valóban nehéz volt, mint ahogyan ez gyakran előfordul sok emberrel. Hajtóék eladták az ungvári házat (most az Osztrivna u. 4. szám alatt van), az új tulajdonosok a felismerhetetlenségig átépítették. Napjainkban a család egyetlen tagja sem él a városban, de Hajtóék emléke él a régiek emlékezetében, akik még ma is csodálattal mesélnek a gyönyörű virágaikról és a család kemény munkájáról.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/Rehó Viktória