Illyés Gyula: Hajlik a nyír...

2018. november 11., 11:14 , 929. szám

November van, torlódnak a fellegek,

sejteni csak, a déli nap hol lebeg:

hályogosan meg-megvilágul az ég,

mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét.

 

Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul,

tanít dalra már engem is magyarul.

Morog a tó, hab-fogait felfedi,

a dühödt szél visszafelé tereli.

 

Hajlik a nyír, meghajol és visszavág,

úgy tagolja az ősz konok ritmusát.

Arra lépek, meg-megállva s hirtelen

nekifutva, mikor nem is tervezem.

 

Száll kiáltva, száll az égre, visszaszáll

s felcsap újra, lecsap újra, írja már

az ős baj lázvonalát a láthatár

sötétszürke táblájára a madár.

 

Illyés Gyula költői életművéből általában három verset szokás emlegetni: az Egy mondat a zsarnokságról, a Koszorú és a Bartók című költeményeket. Nem véletlenül. Ezek a versek különösen szépen sikerült darabjai, mondhatni kultikus költeményei szerzőnknek. Főként az Egy mondat… De Illyés Gyulának számos olyan verse van, amelyek ezeknél nem kevésbé szépen formáltak, és bár rövidek, mégis igen mély, eredeti gondolatokat-képeket foglalnak magukban. Mint a Hajlik a nyír… című költemény.

Egyszerű tájleírásnak látszik az elején. Nyitó sorában semmi különös. „November van, torlódnak a fellegek” – olvassuk, de már a versszak végén megkapó módon tárja föl az őszvégi tájat, ahol az ég csak „hályogosan” képes „meg-megvilágulni”. A második szakasztól pedig egészen belekerülünk egy különös tájba, amely mintegy magyar sorsot fest elénk. Ezt támasztja alá a „csukló” és „felsíró nyírerdő”, amint „magyarul tanítja dalra” a versbeli beszélőt. Aztán pedig a szélben vergődő madár olyan „lázvonalat” rajzol „a láthatár sötétszürke táblájára”, amely utalás lehet az „ős baj” által kísért magyar sorsra: az „égre szállás” és a „visszaszállás” hánykolódásaira…

Penckófer János