Tóth László: Isten névrokonai

Frici – kutya. A kutyám. Ahogy néz rám.

Az időtlenjéből az én időmben időzőre.

Pontos törvények, mechanizmusok szerint él:

mit, mikor, hogyan, meddig;

nem ismer miérteket.

A teremtés teremti,

s a teremtést teremti maga is.

Kutya –

és minden, ami lehet.

S nem is vágyik többre, másra.

Teljessége teljes így:

Persze, csapda ez.

Léte csapdája – kiteljesedése.

Kutya. Ahogy néz rám.

Ahogy sír, panaszkodik és

ahogy boldog, s énekel.

Ahogy mordul, morog, vakkant,

ahogy belefeledkezetten csahol.

Ahogy a teremtéssel perelnie kell.

Ahogy a teremtés perel benne önmagával.

Ahogy néz.

Időtlenjéből az én időmben időzőre.

*

Isten névrokonai vagyunk.

Egünkön csillag –

lepke a pupillán.

Meleg tekintet a dermesztő űrben.

Tóth László költő, író, művelődéstörténész legutóbbi kötete idén, 2018-ban jelent meg Wittgenstein szóvivője címmel. És ez a pár információ lényeges. Különösen a kötet címe, hiszen egyetlen verséből, az itt olvasható Isten névrokonaiból is kitűnik természetes vonzódása a filozófia, a filozofikusság iránt.

Nem szokatlan dolgokról, mondjuk nehezen követhető metafizikai feltételezésekről ír e költeményében, hanem mindössze egy kutyáról. Pontosabban Friciről, aki az ő kutyája, de mindjárt észrevehető, hogy egészen mély filozofikusság tárul föl a versben. Az is szembeötlő, milyen keresetlen szavakkal lép át egy hétköznapi jelenségből a létezés-teremtés csodája körüli világba. És Frici kutya, mint minden kutyus, azonnal szívünkbe lopózik. Mert ott, a szívünkben tudjuk igazán megérteni, „ahogy néz”, ahogy „mordul, morog, vakkant”, „ahogy belefeledkezetten csahol”, „ahogy a teremtéssel perelnie kell”, „ahogy a teremtés perel benne önmagával”.

De még azt is inkább szívvel, illetve különleges éberségünkkel, és nem eszünkkel-logikánkkal, nem értelmünkkel fogjuk fel, hogy „valamennyien Isten névrokonai vagyunk”, „egünkön csillag, lepke a pupillán”, „meleg tekintet a dermesztő űrben”… 

Penckófer János