Babits Mihály: Pro Domo

Úgy mint a fát, ezer kicsinyek

ráznak és már a nagy fa remeg.

Ó, boldog a dús fa, nem búsul:

ha rázzák, drága gyümölcse hull.

Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:

Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.

Meggybor, pajtások, rajta, koccints:

kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.

A hazára az első telt pohárt:

igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.

Az emberekre a második,

hogy adjon az isten észt nekik.

Most ezt is szótlan, harmadikat,

a kedvesem kisujja miatt!

Hadd áldozom még e poharat

minden gyönyörért, ami megmaradt,

jóért és rosszért, ami csak ért,

bántalmakért és bánatokért.

Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:

mert véres földből szűrte a fa.

Ennek a Babits-versnek az értelmezésében nem sokat segíthet, ha tudjuk, hogy 1916-ban, tehát a háborús időkben született, ám az mindenképp előrelépés, ha tisztázzuk a címét. Ha utánanézünk, kiderül, hogy a „pro domo” kifejezés jelentése igencsak tág keretek között mozog. Jelenti azt, hogy „a ház számára”, jelenti, hogy „a maga érdekében”, „belső használatra”, „bizalmas”, de azt ugyancsak, hogy „saját ügyben” és hogy „nem továbbítható”.

A cím tehát azt sugallja, nem a köz számára készült ez a vers. De valóban? Nos, a Pro Domo egy egészen eredeti metaforát bont ki. Már a legelején összeolvad költő és meggyfa, versek és meggy­szemek, aztán mintegy meggybor gyanánt kínálja költeményét szerzőnk. Versének „szent borával” tölti meg a képzeletbeli „kelyhet”, és azt emeli koccintásra.

Az első poharat emeli „a hazára”, a másodikat az emberekre – vagyis arra, hogy „az Isten adjon észt nekik” –, a harmadikat kedvese „kisujjára”, és aztán „áldozza” még „poharát” „minden gyönyörért”, „jóért és rosszért”, „bántalmakért és bánatokért” egyaránt. Kicsit a hálaadás is vezérli a versbeli személyt, hogy a végére megértsük: szerzőnk némiképp beavatott minket művészi titkába. Nem is annyira „pro domo” tehát…

Penckófer János