Fodor Géza: Kihullt a tavasz

Hosszúra nyúló telek idején

Csak ásítgatni lehet,

Álmodozni nem!

Kint vastag és fehér

Hótakaró van,

S a fákon jégcsapok…

Cinkefény se csillog,

Napot sem látni –

Ez évből is kihullt a tavasz:

Nem jöttek meg a fecskék, a gólyák;

A verebek is röptükbe fagytak.

Öreg kutyám még sokáig bírta,

De mínusz negyven alatt

Már nem: remegve fagyott meg…

Hiába, csak az embernek

Van története –

Ő viszont abba hal bele.

De ebbe végül mégis

Belenyughatunk-e?

A XX. század derekán Dercenben született Fodor Géza legújabb írásával hosszúra nyúlt „verscsendet” tör meg. Ez a komor hangvételű költemény a „tavasztalanságról” szól, szinte kilátástalanságot sugall. Még a jellegzetesen Fodor Gézá-s „cinkefény” sem derűt áraszt, hiszen nem csillog. A fecskék, a gólyák sem hozták el a tavaszt. Ezt a komor hangulatot csak tovább fokozza a rímek hiánya.

A vers tulajdonképpen az emberi sorsról, az elmúlásról szól, arról, hogy az ember belehal a saját történetébe. A szerző a művét egy költői kérdéssel zárja le, amellyel mégis felcsillant valamit az örök reménykedésből, pedig tudjuk jól: a végzetét senki sem kerülheti el…

fi