Kiss Benedek: Nyelvem! Anyanyelvem!

2019. május 8., 09:39

Kő Pál barátomnak ajánlom, mert

a mi szavaink kőbe, márványba kívánkoznak.

 

Nyelvem: anyanyelvem

lobogtatlak, mint zászlót,

édességes nyelvem,

hallgatlak, mint édes madárszót,

sokszorozlak, mint rigók a dalt,

fényesítenélek, mint gyöngyös rózsafüzér

keresztjét, melyen

Krisztus urunk hajdan belehalt

a világszennybe, világmocsokba,

nem vagyok magamban véled,

s csak véled nézhetek kicsire, nagyobbra,

ne hagyj elesnem,

csak ha nem téged kiált a versem,

csak ha nem Te vagy a dunnám, párnám –

nélküled mivé lennék,

lennék a nagyvilágban is

világnagy árván,

téged emtetlek, mint ahogy anyám

emtetett veled valaha,

nélküled megsüketülnék, megvakulnék,

mint a villámtól megszenesedett

útszéli fa,

ami csak arra jó, hogy kányákat ringasson,

nyelvem: én anyanyelvem:

világeleji és világvégi

tündérlány, fejedelmi tündérnagyasszony,

segíts meg, mert futnak előlem, mint

a megriadt fürjcsibék, a szavak,

elhalnak bennem az édes igék,

mint a jégverés-verte fürjcsibecsapat,

maradj meg éltetőmnek, mint akit a

Mindenség csecsbimbója szoptat,

mint aki világgá kiáltja a Mindenséget,

aminek sugarában

megmozdulnak,

s életre nyurgulnak a jövő napok

s a régen voltak.

 

 

 

Kiss Benedek verse pontosan illeszkedik nagy költőink elragadtatott megszólalásainak sorába: szinte alig akad olyan poétánk, aki ne szentelt volna verset a magyar nyelv csodájának, aki ne adott volna hangot édes anyanyelvünk iránti rajongásának.

Igen, elragadtatás, vagyis több mint szeretet, ami e versből árad és kicseng. Ez bizony rajongás. Aztán ámulat és tisztelet és féltés, áhítat, egy olyan mély érzés és kifejezhetetlen odaadás, amiről legszebben a mottó szól. Hogy tudniillik kőbe, márványba, egyetlen tömbbe kellene foglalnunk valamennyi szavunkat, mert egytől egyig mindegyik rajongást vált ki belőlünk. De vajon hogyan tudná elvégezni ezt a munkát Kő Pál szobrászművészünk? Ki tudja! Mindenesetre, ha valaki, akkor ő biztosan rá tudna érezni egy olyan monolit formára, amely egyszerre lenne szójelentés, -hangzás és testet öltő metafizika, egyszóval minden, ami nyelvünk egyedi csodáját hirdeti. 

És akkor még a régi idők szójelentéseinek fölrezzentéséről nem is szóltunk. Pedig szerzőnk alighanem ilyen megfontolásból hozta elő az emtet szót, melyre az emlőn túl a szoptat, táplál szavunk ad mai magyarázatot. Édes anyanyelvünkről, e „tündérlányról” és „tündérnagyasszonyról”, talán csak az összes szavunkkal együtt lenne szabad szólnunk… 

Penckófer János