Kosztolányi Dezső: Ideges rímek

Reménytelen,

ki él, az mind reménytelen,
csak könnye van, teménytelen.

Ezt dúdolom,
egy téli éjjel dúdolom
s szorítom ájult homlokom.

Mit sírjak én?
E vad kornak mit sírjak én?
Mit jajgassak, mit írjak én?

Száz év se kell,
még annyi se, száz év se kell,
sírunkon a szél énekel.

Ki könnyet ont,
bíbor vért, halvány könnyet ont,
egyforma lesz, mind görbe csont.

A katona,
vidám polgár, bús katona,
nem tudja, mért járt itt, soha.

A versíró,
cenzor, szedő és versíró
aludni fog, s aludni jó.

Menj, árva, zord,
szegény dalom, te árva, zord,
dalold a semmit és a port.

Reménytelen,
ki él, az mind reménytelen,
csak könnye van, teménytelen.

Kettősség. Talán ez a legalkalmasabb szó a költemény megközelítésére. Valószínűsíthető, hogy maga Kosztolányi is érezhetett valami ehhez hasonlót – kettősséget –, hiszen versének önreflexív címet adott. Az Ideges rímek mintha előre jelezné, hogy a költője által megkonstruált nyelvi forma, a költemény szabályozott díszítettsége, vagyis a sorvégi nagyon precíz összecsengések, nem illeszkednek, mintha nem harmonizálnának az elmondottakkal, a mondanivalóval.

Ez bizony így van. Egyfelől érezni lehet a könnyű verselést, a nyelvhasználat magabiztosságát, másfelől ellenben ott a komor tartalom, mondhatni a filozófiai mélység. A távolról érezhető létbölcseleti titkot és tartalmat ebben az esetben könnyűvé teszi a szerző, mai szóval: populárissá egyszerűsíti. Például az emberi élettartamról – az előrevetíthető élethosszúságról – szóló gondolat így néz ki ebben a versben: „Száz év se kell, / még annyi se, száz év se kell, / sírunkon a szél énekel”. De ugyanezt érezni, amikor saját versét szólítja föl a költő, hogy „menjen” csak és „dalolja” „a semmit és a port”. Végül is olyan, mintha színpadias melankóliával, mintha egy felületes vagy kissé megjátszott búskomorsággal állnánk szemben…

Penckófer János