Nemes Nagy Ágnes: Január

2020. január 27., 13:07 , 990. szám

Hová jutottam? Nem tudom.

Szeretni, nem szeretni: vétek.

Ha volna még akáclevél,

azon számlálnám érverésed.

A magamét is számolom,

a csontok közti félsötétet

fél-éjszakán át szaggatom –

ha volna még akáclevél,

felelni tudna értem, érted –

egy alvadt vér a mellkasom.

*

Hogy füstölgött az a folyó,

hogy füstölgött a téli alkonyatban!

Érzett az alvilági hő,

még átsütött a földalatti katlan,

melyből zuhogva dőlt elő –

a zúzmarás, fehér sötétben

egy sor fekete nád, s a gyéren

hófoltos, néma, sík mező –

hogy füstölögne itt a vérem,

az alvilágból felszökő,

hogy füstölögne a félsötétben.

*

Hosszabbodik a nap az évben,

ez szült: téli napforduló.

Most kéne újra megszületni,

mint egy folyó.

Vagy a sötét, magánvaló

természet odvaiba halva,

hol nem nő már akáclevél,

inkább letérdelek a partra,

s a sűrű, alvilági vízzel

míg gyéren szálldogál a hó

keresztet rajzolok magamra.

 

 

Ezt a költeményét Nemes Nagy Ágnes 1958. január 30-án írta. Vagyis a tél évszaka – ahogy a cím mindennél jobban mutatja – jócskán közrejátszhatott a megszületésében. Ez a két apróság hitelesítőleg hat, erősíti az egyes szám első személyű megszólalást. A három versszak csillaggal történt elválasztása figyelmeztet ugyan némi különállóságra, tagoltságra, de végső soron az olvasó a vers minden tartozékát egyben látva kezeli, mindenképp személyes jellegű megszólalásnak veszi a Januárt.

Nem könnyű eldönteni, hogy valóságos tájról beszél-e a versbeli személy, vagy inkább lelki kivetülést kell látnunk a téli „füstölgő folyóban”. Vagy abban, ahogy „a zúzmarás, fehér sötétben egy sor fekete nád” elődereng. Ezt a kivetülést különösen erősíti a második versszak utolsó három sora: „hogy füstölögne itt a vérem, / az alvilágból felszökő, / hogy füstölögne a félsötétben”. Különösképpen erős, élet és elmúlás határán álló képet rajzol a vers vége: „letérdelek a partra, / s a sűrű, alvilági vízzel / míg gyéren szálldogál a hó / keresztet rajzolok magamra”...

Penckófer János