A kétnyelvűség problémái: avagy pillantás rózsaszín szemüveg nélkül

2020. február 1., 08:55 , 991. szám

Mati Hint (1987. 06. 07.)

(Orosz nyelvről fordította Gulácsy Géza,1989.)

I. Problémák

A nem orosz nemzetiségek kétnyelvűségének* követelménye a hivatalos dokumentumok százaiban axiómaként szerepel. Észtországban már hosszú-hosszú évek óta hatalmas apparátus hirdeti torkaszakadtából az észt–orosz, s valamivel halkabban az orosz–észt kétnyelvűséget. Ez ügyben gyakorlati lépések is történtek, úgymint vegyes óvodák, vegyes iskolák indítása, az orosz nyelv tanításának bevezetése az óvodákban, az orosz nyelv oktatási színvonalának emelése, az orosz nyelvű rádió- és tévéadások arányának növelése, stb.

Egy idegen nyelv tömeges oktatása esetén nem hanyagolhatjuk el a kultúrmotivációt, ami az önkéntesség egyedüli záloga. Mert a munkahely, az iskola inkább gyakorlatias késztetést jelent, s nem az ember belső szükségleteit tükrözi. Az idegen nyelv tanulásában persze elérhetünk bizonyos eredményeket. E célból különböző stratégiákat alkalmazhatunk. Szociális vonatkozásban azonban mindnek ára van.

A kultúrmotiváció hosszú időn át másodrendűnek számított az adminisztratív „késztetés” mögött. Ez ahhoz az abszurd helyzethez vezetett, hogy az észt kultúra, az észt nyelv iránt a legcsekélyebb érdeklődést sem mutató egyének magas társadalmi posztokat tölthettek be. Az észt iskolában tizenegy évig tanulják az orosz nyelvet, az eredmények azonban meglehetősen középszerűek. Ezt az állapotot adminisztratív eszközökkel megváltoztatni lehetetlen.

Az adminisztratíve kötelező kétnyelvűségnek ezenkívül olyan kétes aspektusai is vannak, amelyekről ez idáig mélyen hallgattak. Ezek a problémák szoros összefüggésben vannak a kétnyelvűség eddig még fel nem tárt lingvisztikai, pszichológiai, pszicholingvisztikai törvényszerűségeivel, következményeivel. S akkor még nem is szóltunk a tudományos eredmények konjunkturális traktálásáról (természetesen a kétnyelvűség hasznára). A kétnyelvűséggel kapcsolatos problémákat ez idáig homály fedi.

Az adminisztratív irányítású kétnyelvűség ‒ kísérlet. Kísérlet, melyben egész népeket dobnak a retortába anélkül, hogy tisztában lennének a következményekkel. S mondanom sem kell, hogy az ilyen globális kísérletben a legcsekélyebb „számítási hiba” is tragédiává nőhet, s káros hatásait majd nemzedékek nyögik. De a tudósok egyelőre hallgatnak. Hogy miért? Elég, ha a nemrég rehabilitált Vavilov vagy Polikarpov akadémikusra gondolunk, s társadalmunkban még mindig vannak „Liszenkók” és „Marrék”. Bezzeg nem hallgatnak a konjunktúralovagok, akik hangos szóval propagálják a kétnyelvűséget. Gyors ütemben terjed az olyan információ, mely különböző értelmezéseket enged meg, s így könnyen hasznosítható politikai jelszavak alátámasztására, bár legtöbb esetben ezek a kitételek tényekkel nem igazolhatók. Egyes teoretikusok nem is titkolják, hogy elméletük gyors átmenetet feltételez az orosz nyelvű kultúrába, s a kétnyelvűséget csupán átmeneti állapotnak tekintik. A sok hangos frázis és magasztos elv ellenére a reális szocializmus olyan embereket nevelt ki (még tudományos címekkel is), akik lenézik a kis népek nyelvét és kultúráját. Az ilyen százalékhajhászoknak a nyelv, a nemzeti kultúra lényegtelen dolog, már az említésük hallatán is beszűkültséget, provincializmust kiáltanak.

A kétnyelvűség problémáit még sokan rózsaszín szemüvegen át látják. Ezért elengedhetetlen, hogy a társadalom s a felelős vezetők tisztán lássák a kétnyelvűség árnyékos oldalát.

Nem tagadva a kétnyelvűség olyan pozitívumait, mint az erős pszichikumú gyerekek gyors fejlődése, az információ felvételének nagyobb lehetősége, az intenzívebb kultúrkapcsolatok, szeretnénk rámutatni néhány negatív momentumra, melyekről mind a mai napig hallgattak:

1. a kétnyelvűség negatív hatása a személyiségre;

2. negatív hatása a kisebb nép nyelvére;

3. negatív hatása a nagyobb nép nyelvére;

4. a kétnyelvűséggel kapcsolatos pszichológiai problémák.

 

II. A kétnyelvűség hatása a személyiségre

A kétnyelvűségnek általában csak azokról a hatásairól szoktak megemlékezni, amelyek pozitívan hatnak a személyiségre: a közlés lehetőségének kiszélesedése, a világkultúra és általában az információ hozzáférhetősége, a nemzetiségi előítéletek feltételezett gyengülése stb. A második nyelvnek a gyermekkorban történő elsajátítása azonban pszicholingvisztikai probléma, melynek megoldására távolról sem minden gyerek képes. A gyermek, ami a nyelvtanulást illeti, egyfajta gépként tételezhető, amelyet a genetikai kód egy (akármilyen) adott nyelv elsajátítására programozott be, s nem kettőre egy időben. Pontosan úgy, ahogy genetikai kód írja elő a jobb vagy a balkezesség kialakulását, de sohasem egyszerre mindkettőt.

Hogyan megy végbe a gyermek nyelvi fejlődése? A beszédszervek pontos koordinációjának kialakulása 3-4 éves korra befejeződik. Az 5–6 éves gyermek már birtokában van az anyanyelvi grammatika alapvető részének. Ami ezután jön, az a ritka és bonyolult konstrukciók kiépítése. A stilisztikai különbségeket a gyermek úgy 10 éves korára kezdi érzékelni, ez irányú készsége azonban lassan fejlődik tovább. A szókincs bővülése, s a szavak értelmezésének pontossága a tapasztalattal és az iskolázottsággal szoros összefüggést mutat. A személyiség szocializációjával egy időben fejlődik ki a nyelvhasználat szociális képessége: hogyan igazítsuk nyelvünket az adott szituációhoz, kivel hogyan beszéljünk, kit hogyan hallgassunk, miről szokás beszélni, s miről nem az adott társadalomban. A beszéd stilisztikája s a nyelvhasználat etikája a szóbeli érintkezés legfelsőbb szintjéhez tartozik. A gyermek nem ismer kellemes és kellemetlen témákat. Az ötéves gyermek, gondolatainak hibátlan kifejezése mellett, nem érzékeli a beszédtéma kellemetlenségét vagy intimitását. Az osztálytársadalomban, a privilegizált osztályok gyermekeinek nevelésében a szociális etikett mellett fontos szerepet játszott a beszédetikett is. Korunkban ilyen irányú erőfeszítések gyakorlatilag nem léteznek.

Ami a kétnyelvűséget illeti, a második nyelv stilisztikai finomságainak, beszédetikettjének elsajátítása rendkívül nehéz, többnyire lehetetlen feladat. Az észt nyelvű egyének, a tudatosult beszédetikett szintjén már az olyan egyszerű dolgok befogadására is képtelenek, mint például az utónévvel és apai névvel történő megszólítás. Az észt egyén számára már az apai név kiejtése is nehézséget okoz, nem beszélve a stiláris árnyalatokról (megtisztelő, személyes, családias, hivatalos vagy ezek keveréke). Ha a második nyelven történő gondolatközlés megelőzi az anyanyelv stiláris árnyalatainak elsajátítását, úgy az anyanyelv csökevényes maradhat. Ilyetén a „kétnyelvű” a nyelvi kontaktus legfelső szintjeit meg sem közelíti. Problémák merülnek fel a nyelv egyéb síkjain is. A nyelvek különböző fonetikus összetétele nagy analitikai terhet ró a gyerekre, ugyanis a kétnyelvű gyermeknek sokkal több hasonló hangot kell megkülönböztetnie, mint az egynyelvű környezetben serdülőnek. Például az észt–orosz kétnyelvűség esetén a gyermeknek tudnia kell, hogyan hallja és ejtse az n, t, k zöngétleneket, melyek valamelyest különböznek orosz megfelelőiktől, vagy a b, d, g zöngétleneket, melyeket az orosz nyelv nem ismeri, s mi legyen a zöngés mássalhangzókkal, melyek viszont az észt nyelvben nem fordulnak elő? A helyzetet ezenkívül még a pozicionálás nehézségei is súlyosbítják. A valóságban a probléma még ennél is bonyolultabb, feltárása komoly pszicholingvisztikai feladat. Amennyiben a gyermek sikeresen túljutott az említett akadályokon, (ez nem soknak sikerül) úgy megnyílik előtte a második nyelv akcentus nélküli elsajátításának lehetősége. Ha a gyermek gyengének bizonyul a feladathoz, s nem tud úrrá lenni a környező nyelvi káoszon, jövője a félnyelvűség és a beszédhibák felé sodorhatja.      

Mi a félnyelvűség? A félnyelvűség ‒ a kétnyelvű közegben nevelkedett gyermek képtelensége saját gondolatainak bármely nyelven történő szabatos kifejezésére. (Ez természetesen a felnőttekre is vonatkozik.) Miben nyilvánul ez meg?

1. Bonyolult fogalmak alkotásának képtelensége, az absztrakt gondolkodás csökevényessége.

2. A grammatikai kapcsolatok bizonytalan használata.

3. Az artikulációs szervek elégtelen koordinációja.

Ezen jelenségek okai némi magyarázatra szorulnak.

Óriási különbség van aközt, hogy egy vagy két nyelv hatása alatt fejlődik a gyermek. A két különböző ritmus egyidejű hatásának következtében a hangképző szervek koordinációjának pontossága esetleg nem éri el a kellő szintet. Ez esetben dadogás vagy más beszédhiba léphet fel. Megjelenhet a diszgráfia, mikor is a gyermek képtelen helyesen írni (a betűket helyes sorrendben írni) még anyanyelvén is. Mindez a koordináció elégtelenségének megnyilvánulása. A nemrég Tallinban megtartott nemzetközi szimpóziumon az L. B. Ivanov moszkvai tudós által közreadott beszédpatológiai eredmények is alátámasztják, hogy az iskolások kétnyelvűsége is okozhat dadogást. (Minden esetre, a dadogást elősegítő körülmény.)

Ezenkívül a kétnyelvű gyerekek sokkal nehezebben fogják fel az absztrakt fogalmakat. A soknyelvű társadalom, a lelki gazdagságnak egyáltalán nem az a fellegvára, ahogyan azt egyesek elképzelik. Épp fordítva ‒ a pszichikai nyomás, a stressz, a kötelező kétnyelvűség, olyan társadalmat eredményez, melyben a dadogók száma átlagon felül, a társadalom egészének absztrakt gondolkodásra való képessége átlagon alul áll.

A kétnyelvű közegben nevelkedő gyermek nyelvtani problémái a két nyelv grammatikai analízisével, és az egyik nyelv grammatikai modelljeinek a másikra történő mechanikus átvitelével kapcsolatosak. A két nyelv kölcsönhatásában ez rendkívül érzékeny terület, amint arról a fordított szövegek is tanúskodnak. El kell ismernünk azonban, hogy a legveszélyesebb terület mégis a fogalmak alkotása. A gyermeknek ez a létfontosságú tudati képessége az anyanyelv segítségével jön létre. Két nyelv egyidejű használata káoszt okozhat, mikor is az absztrakt fogalmak elvesztik pontos értelmüket, s használatukban bizonytalanság lép fel. Az ilyen fogalomidentifikációs nehézségekre számtalan példát hozhatnánk fel. (A német Heim és Haus. Az oroszban mindkettő „dom”.) Mivel a gyermek alapvetően konkrét fogalmakat használ, fejlődésének elégtelensége csak később, az iskolás korban válik érzékelhetővé. Nyilvánvaló, hogy a kétnyelvű közegben felnőtt gyermek szókincse (a két nyelven együttvéve) valamivel meghaladja az ugyanolyan korú egynyelvű gyermekét. Ugyanakkor, a kétnyelvű gyermek kevesebb fogalom alkotására képes, s ismereteit sem használja magabiztosan. Pszicholingvisztikai szempontból a kétnyelvű gyermek lemarad az egynyelvűhöz képest. Ezek, a kétnyelvűséggel kapcsolatos negatív jelenségek fokozottan sújtják a közepes vagy gyenge pszichikumú gyermekeket. Az ő esetükben jogos a szónoki kérdés: kétnyelvűség vagy félnyelvűség? Szolgáljanak intő például a külföldi vegyes óvodák. A nem anyanyelvű óvoda végzőseinek pszicholingvisztikai lemaradása 1-2 évet tett ki. A nem anyanyelvű iskolákban ez a szakadás tovább mélyül. Egyes értékelések szerint, az ilyen körülmények között felnőtt 12 éves iskolás alig üti meg a 8–9 éves gyermek szintjét. Az anyanyelvű iskolák az említett óvodai lemaradást, ha részlegesen is, de kompenzálhatnák. Kérdés azonban, meg tudják-e ezt tenni a mi „mamut” iskoláink, európai viszonylatban is legnagyobb létszámú osztályaikkal, ahol oly gyakori a stresszállapot, ahol az individuális munka gyakorlatilag lehetetlen. Kisebb a lelki trauma, ha a gyermekre megkülönböztetett figyelmet fordítanak, különösen akkor, ha mindkét nyelvnek megvan a maga jól körülhatárolt, szituatív szerepe. Például, ha a szülőkkel való érintkezéskor egy, a házitanítóval a másik nyelvet használják. (Mint egyes régi nemesi családokban.) A két nyelv vegyes használata nagy pszichikai terhet ró a gyermekre, mert kétféle reakcióra kell készen állnia minden pillanatban.

A félnyelvűség enyhébb formája nem olyan szembetűnő. Az ilyen „anomális” gyermek olvasása nem tér el az átlagostól, már ami a gyorsaságát illeti. A pszichikai lemaradást akkor ismerjük fel, amikor az olvasottak tartalma felől érdeklődünk, vagy az asszociatív sorok képzését vizsgáljuk.

Milyen veszélyeket rejt magában a félnyelvűség a kötelező kétnyelvűség társadalmiban? Okoz-e veszteséget, s ha igen mekkorát? Egyes adatok szerint minden tizedik gyermeket félnyelvűség fenyeget. Meglehet, ez a tíz százalék, fejedelmi mércével mérve nem túl nagy ár. De ne feledjük, a százalékok mögött emberek ezrei és tízezrei állnak, akik alacsony nyelvi intelligenciájukból kifolyólag képtelenek gondolataikat szabatosan kifejteni. Persze mind megtalálja a helyét, de ez messze nem felel meg született adottságaiknak. Elképzelhetetlenül nagyok azok a társadalmat ért veszteségek, amelyek pusztán abból erednek, hogy az emberek képtelenek precízen megfogalmazni saját elképzeléseiket.

Az említett tíz százalék magától értetődően csak azokat a személyeket tartalmazza, akik az előre elfogadott norma szerint alul esnek az átlagon. A valóságban ide kellene sorolnunk sok százezer embert, akinek az absztrakt gondolkodása az említett okokból csökevényes maradt. Csak egyesek, a legerősebb pszichikumú gyermekek nyernek a kétnyelvűséggel. Ők a nyelvi intelligencia észrevehető romlása nélkül képesek elsajátítani a második nyelvet.

Az erőltetett kétnyelvűség légkörében nem a nyelvi fejletlenség az egyetlen, ami a személyiséget fenyegeti. Mert a nyelvi fejletlenség nagy valószínűséggel kultúrfejletlenséggel is párosul. Az anyanyelv, a személyiség identifikációjának elengedhetetlen feltétele. Egyes szakértők szerint ez a folyamat már az anyaméhben elkezdődik. A fejlődő gyermeknek ‒ s a felnőttnek nem kevésbé ‒ szüksége van egyfajta nyelvi és kultúr-kontinuitásra. Saját nyelvének, kultúrájának szeretete, értékelése ennek csupán következménye. Hogyan képzelhető el teljes értékű személyiség léte olyan atmoszférában, amely sugallja az anyanyelv tökéletlenségét, elégtelenségét. (Példaként hozhatnánk fel azt a gyakran elhangzó frázist, miszerint az észt nyelv nem alkalmas a személyiség teljes értékű kibontakoztatására, s ezért az orosz nyelv bevezetése szükségszerű.)

A kétnyelvűség a nemzetiségi hovatartozás kérdésében is bizonytalanságot kelt. Az ilyen emberek sokszor szégyellik saját nemzetiségüket. Ez azután agresszivitást vonhat maga után, s azt, hogy az emberek érdeklődése a saját, majd az egyetemes kultúra iránt is igencsak megcsappan. (Az amerikai indiánok példája tipikus.) Megjelenik a komplexusok és konfliktusok sokasága mind kívül, mind belül. A saját kultúra iránti érdektelenség, s a másik nép kultúrájának megvetése aztán rejtett forrása a nemzetiségi konfliktusoknak.

A konfliktusmentes nemzetiségi viszony előfeltételezi egymás nyelvének és kultúrájának magas presztízsét. Az észtek magasra értékelik anyanyelvi kultúrájukat. Tehát a tökéletlenség érzéséről nem beszélhetünk. Az észt nyelv tökéletlenségét hirdető frázisok természetesen csak gyűlöletet kelthetnek az észtek körében.

Az imént vázolt problémák azonban kisebb-nagyobb mértékben az egész Szovjetunióra jellemzőek. Tagadásuk csak megnehezíti a társadalom nyelvi fejlődésének prognosztizálását. A nehézségek elhárítására különféle stratégiák születtek. Ezek némelyike megjósolhatatlan eredményekhez vezet, különösen azok, amelyek egy magas kultúrával rendelkező nép létkérdéseihez az újságok „hurráoptimizmusával” közelednek. Az ilyen bonyolult problémák megoldásához nagy fokú tisztánlátás, elmélyült tudományos vizsgálódás és a problémák nagy fokú publicitása szükséges. Csak ez után jön el a jól átgondolt intézkedések foganatosításának ideje.

 

III. A kétnyelvűség hatása a kis népek nyelvére

Általános vélemény, hogy a magasabb rendű kultúra megteremtésének, a kedvező társadalmi feltételeken kívül, elengedhetetlen feltétele a társadalom nyelvi önállósága, s a nyelv stabilitása is. Ez utóbbiak hiányára vezethető vissza az a sajnálatos tény, hogy léteznek nagy népek, melyek meglehetősen szerény szépirodalommal rendelkeznek. Igen tanulságos az észt kultúra létrejöttének története (modern európai kultúrát értve ez alatt). Annál is inkább, mivel fejlődése nagy hasonlóságot mutat a többi fiatal nyugat-európai kultúra fejlődésével. Az észt kultúrát egy kétnyelvű intelligenciából eredeztetjük, melynek képviselői a balti–német esztofilek és egy kisszámú észt réteg volt. Érintkezési nyelvük, s valószínűleg gondolkodásuk is német lehetett. A kultúraalkotás folyamatának kezdetét a múlt század közepére tehetjük. Az észt intelligencia több generációja német nyelvű képzést kapott. A kultúra keletkezésének ez elkerülhetetlen periódusa volt

Lám-lám, mondhatnánk. Hát mégis csak jó a kétnyelvűség? A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabb. Először is nem szabad elfelejtenünk, hogy a fiatal nemzetállamnak csupán az elitje volt kétnyelvű. Másodszor, ha az észt kultúra fejlődésének későbbi szakaszait tekintjük, világos, hogy az észt kultúra az európaiság szintjét csak azután érte el, miután megújította nyelvét, s megszabadulva a túlzott német hatástól, megteremtette nyelvi szuverenitását. Némi nagyvonalúsággal azt is mondhatnánk, hogy az észt nyelvben a múlt század végén erős kreolizációs**** folyamat ment végbe (pozitív értelemben).

Hasonlattal szólva, a nyelv német mankókkal sántikált, s önállótlansága, a nyelvi önidentifikáció csökevényessége miatt nemigen tudott ellenállni az idegen nyelvi hatásoknak. A huszadik század első generációja hozott csak változást. Ettől kezdve az észt nyelv a társadalmi lét minden szférájában életképesnek mutatkozott. Persze állíthatjuk, hogy az említett folyamat mozgatórugója nem a nyelvi, hanem a társadalmi fejlődés volt. Azt viszont el kell ismernünk, hogy ezek a folyamatok szoros összefüggésben vannak egymással, s kölcsönös hatásuk rendkívül erős. Ezen felül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a nyelvi önidentifikáció a nemzetiség létrejöttének alapvető feltétele. Ez ma sem lebecsülendő körülmény. A sokszor hangoztatott állítást, miszerint az észtek kétnyelvűsége elengedhetetlen feltétele az észt nemzeti kultúra fejlődésének, bátran besorolhatjuk a napi politika rövidlátó lózungjai közé. Hogy lehet az, hogy most, mikor a tradíciókkal rendelkező észt kultúra fellendülőben van, mikor az észt intelligencia aránya egyre nő, most hirtelen kijelentik, hogy az észt kultúra elképzelhetetlen a totális kétnyelvűség (észt–orosz) nélkül. Más kérdés persze a második nyelvnek egy idegen nyelv szintjén történő elsajátítása. Ez tényleg gazdagíthatja a kultúrkapcsolatokat.

Lehet, hogy az olvasót irritálja az orosz nyelv idegen nyelvként való említése (inosztrannij jazik). Ezért azonban csupán az orosz terminológia szerkezetének fogyatékosságát okolhatjuk (idegen ország nyelve). A nyelvek többsége nem köti országhatárokhoz e fogalmat.

Milyen következményekhez vezethet a totális kétnyelvűség a nyelvtudományok mai állása szerint?

Hasonló szintű, de élesen különböző kultúrák esetén a túlzott asszimilációtól nem kell tartanunk. A nyelv szerkezetének destabilizációjától annál inkább. Legelőbb a nyelv magasabb rétegei mosódnak el: a stilisztikai árnyalatok, a szituáció precíz kiértékelése, a nyelvi etikett. Azután ingadozások jelennek meg a szavak értelmezésében és kapcsolatában. Később, a másik nyelv hatására modifikálódik a mondatszerkezet, megváltozik az egyes grammatikai szerkezetek előfordulásának gyakorisága, határozatlanná válik a nyelv irányítása. Megjelennek az idegen parazitaszavak, elszaporodnak a tükörfordítású idegen szófordulatok, megváltozik a kiejtés.

Ha minden észt olyan tökéletesen beszélne oroszul, mint észtül, akkor várható lenne, hogy a b, d, g, és a rövid s kiejtése a megfelelő orosz zöngés hangzók kiejtéséhez közeledne, ami rendkívüli mértékben sértené az észtek fülét.

A másik nyelv jótékony hatása egy bizonyos határig terjed csupán. Ezt azért jegyezzük meg, mert nálunk az orosz nyelv jótékony hatásáról beszélnek akkor is, ha az a másik nyelv destabilizálójával fenyeget. És ez a folyamat akkor kezdődik, amikor saját nyelvünk elemeit a másikéval helyettesítjük.

Történelmi fejlődésének sajátosságai folytán az észt nyelv nem ismer éles stílusbeli különbségeket. Az arisztokráciának és a széles néptömegeknek nem volt külön nyelve. A társadalom egységes volta biztosította az észt nyelv nagy fokú stabilitását. Ennek a nagyfokú homogenitásnak azonban megvan a maga hátránya. Ha a nyelvrendszer egyensúlya megbomlik, azt rögtön megsínylik a nyelv létfontosságú al­rendszerei.

Jelent-e számottevő veszélyt az említett folyamat? Ez az adott nyelvrendszer kiegyensúlyozottságától, s sok egyéb, nyelven kívüli körülménytől függ. Minden nyelvrendszer állandó változásban van. A nyelv egyes alrendszereiben eltolódások következnek be, melyek természetesen csak később ismerhetők fel. A nyelvnek időre, a nyelvi formációnak pedig bizonyos erőkre van szüksége, hogy a megbomlott egyen­súlyt visszaállítsa. Mi történik akkor, ha a körülmények kedvezőtlenek? Az egyensúly visszaállítása időbe és energiába kerül. S ha többe, mint amennyivel az adott nyelvi for­máció rendelkezik? Ebben az esetben számolnunk kell a nyelvrendszer széthullásával is. Ekkor merülnek fel az olyan kérdések, mint például: „mondhatom így, vagy másképp kell?”; „ez a kifejezés mást is jelenthet?”, stb. Ez azután kikezdi a nyelv társadalmi presztízsét is, s ha a jelenség még kultúrasszimilációval is párosul, a kis nép rövid idő alatt elveszti nyelvét. A fentebb vázolt folyamat a Szovjetunió (volt) finnu­gor népeire különösen jellemző.

Az észt nyelv esetében ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Ennek ellenére a folyamat részjelenségei már minden két­séget kizáróan felismerhetők. Kezdve a jelentések eltolódásától, a parazita szavak terjedésén keresztül, a hibás zöngés hangok megjelenéséig. A sajtó és a bürokrácia nyelve hemzseg a tükörfordítású fordulatok­tól. Az utasítások betű szerinti fordításánál az orosz grammatikai konstrukciókat gondolkodás nélkül viszik át az észt szövegekre. A nyelv eme változásai sajnos a gyerme­keket sem kímélik. Nem hiszem, hogy akadna nyelvész, aki ezeket a káros jelenségeket a nyelv gazdagodásának merné ti­tulálni.

De nézzük meg az észt nyelvrendszer egyensúlyának prognózisát, a totális két­nyelvűség esetében. A legenyhébb kifejezés talán a „kritikus” lenne. S félő, hogy ez a kritikus egyensúly nem a jó irányba billenne. Sajnos nem a nyelvészek fogják eldönteni, hogy érdemes-e ilyen kritikus helyzetbe hozni egy társadalmat. Bizonyos történelmi tapasztalat birtokában azt is megjósolhatjuk, mekkora egy kreolizált vegyes nyelv kul­turális életképessége. Ilyen nyelvvel magas kultúrát létrehozni lehetetlen. A nagy méreteket öltő kreolizáció a szellemi ener­giák nagy részét egyszerűen eltékozolja.

 

IV. A kétnyelvűség hatása a nagy népek nyelvére

Ami a nagy kultúrnyelvek pidginizációját*** és kreolizációját illeti, történelmünk az elrettentő példák sokaságától teljes. A történelmi tények világosan tudtunkra adják, milyen negatív következményekhez vezet a nagy kultúrnyelvek más nyelvterületekre történő behatolása. Mikor a római birodalom leigázta a keltákat, a germán törzseket, az áttelepülők által (a társadalom al­sóbb rétegei) terjedni kezdett a latin. Ezek a népek Galliától Trákiáig létrehozták a latin nyelv egyfajta torzított változatát, mely a római plebsz és az őslakosság nyelvének keveredéséből keletkezett. A népvándorlás még job­ban összekeverte az európai népek kultúráját, nyelvét.

Érdekes lehet elfilozofálgatni azon, hogy hogyan keletkezett a francia kultúra, hogyan erősödött meg ez a szabadságszerető nép, mely oly sokat tett az európai kultúra felvirágoztatásáért. De mennyi idő telt el azóta, hogy a kelta, román és német nyelv keverékéből megszületett egy új kultúrateremtésre is alkalmas nyelv. Az új nyelvek a kilencedik század táján körvonalazódtak, s csak a tizenegyedik század francia és provanszál nyelvének fúziója tette lehetővé a magasabb rendű irodalom és kultúra megteremtését. A közbülső két­száz év csöndjében, csak a klasszikus latinhoz hű szerzetesek végezték tovább fáradhatatlan felvilágosító munkájukat. Magától értetődik, hogy a kultúra két évszázados pangásáért igazságtalan lenne csupán a nyelvet okolni. A fele­lősség nagyrészt a szociális körülményeket (vagy azok hiányát), s az uralkodó dogmatikus ideológiát terheli. Ennek ellenére bátran kijelenthetjük, hogy a nyelv képtelen magasabb rendű kultúrát teremteni, míg a benne zajló keveredé­si folyamatok be nem fejeződnek, míg el nem ér egy bizonyos stabilitást, míg a társadalmi tudatban meg nem erősödik.

Sok mai pidginnyelv (mint a hongkongi, szingapúri, új-guineai) alapját az angol nyelv képezi. A pidgin-english néhány változata évszázadok óta létezik, azonban magasabb rendű kultúrát egyik sem alkotott. Kompetenciájuk a munka, az üzlet, az idegenforgalom keretein nem terjed túl. Szociális vonzódása az alsóbb néprétegekhez köti. Ami a felső rétegeket illeti, a hatalmas angol nyelv is véres áldozatokat hoz világelsőségéért. Mert a nem angol anyanyel­vűek által kitermelt óriási mennyiségű csiszolatlan információs és tudomá­nyos irodalom beszürkíti, elszemélyteleníti a nyelvet. Nyilvánvaló, hogy még az ősi tradíciók sem óvhatják meg a nyelvet egyedi arculatának elvesztésétől, ha az adott nyelvet beszélők rétege túl nagy, vagy túl sokszínű. Annak ide­jén így alakult át a német nyelv Észt- és Lettország területén egy inhomo­gén balti–német dialektussá, mely köztudottan szegényebb volt, mint a német nyelv egyéb dialektusai. Tehát annak ellenére, hogy az észt nyelv háttérbe volt szorítva, mégis hatott a német nyelvre, s amint azt a történelem mu­tatja, nemhogy gazdagította volna, de egyenesen destabilizálta.

Végbe mehetnek-e hasonló jelenségek a szocialista társadalomban? Nálunk büszkén állítják, hogy a népek közötti érintkezés nyelve természetszerűen az orosz nyelv. De vett-e valaki annyi fáradságot, hogy megvizsgálja, milyen formában funkcionál a nagy múltú, gazdag kultúralapon nyugvó orosz nyelv a valóságban? Például egy soknemzetiségű építőbrigádban, egy kereskedelmi hajón, esetleg a fegyveres erők soraiban? Ezt a témát nálunk nagy ívben kikerülik, bár világos, hogy a nyelv életének ez lényegi kérdése.

A soknemzetiségű kollektívákban az orosz nyelvnek egy olyan eltorzított változatával találkozunk, melyet kultúra építésre a legodaadóbb vizsgálat sem tehet alkalmassá. Íme, az ár, amit a népek közti érintkezés nyelvének fizet­nie kell. Az is világos, hogy a nem orosz őslakosságú területen az orosz nyelv­nek ezt az eltorzított változatát is erősen leegyszerűsítve használják. Ez másként nem is lehet, hiszen az idegen nyelv stiláris finomságainak érzékelése meglehetősen nehéz.

Arra is figyeljünk oda, hogy az orosz nyelvűek szóhasználatában egyre több idegen szó jelenik meg. Az, hogy ezek az anomáliák helyi színekkel gazdagítják az orosz nyelvet, csak akkor igaz, ha a kultúra építésében is szerepet játszanak. A tömeges félnyelvű érintkezés körülményei között az orosz nyelv a rosszul elsajátított lingua franca** szerepét játssza csupán.

Valószínű, hogy a nagy orosz nyelvben az effajta egyszerűsítések nem tesznek túl nagy kárt, hiszen óriási emberbázissal, s számos kultúrközponttal rendelkezik. Regionális változatai azonban a helyi nyelvek hatása alatt állnak, stabilitásuk megőrzése nem kis fáradságot kíván. Az idegen nyelvek hatása a periférián túlra is kiterjed. A moszkvaiak körében már most is megfigyelhetők bizonyos logikátlan intonációs elváltozások. Leszögezhetjük, így vagy úgy, a nyelv változik, de bizonyos, hogy az idegen nyelvekkel való szoros kontaktus többé-kevésbé a nagy nyelvrendszereket is destabilizálhatja.

 

V. A kétnyelvűség pszichológiai problémái

A kétnyelvűség eszméjének védelmezői állítják (bár ennek bizonyításával mit sem törődnek), hogy a mononacionális kultúra szükségképpen degradálódik. Ezzel szemben a soknemzetiségű kultúra képviselői tömegével kapják az ihlető késztetéseket. Az ilyen állítások az elszigetelt kultúrát az egynyelvűséggel, a normális kultúrkontaktusokat a soknyelvűséggel teszik egyenlővé. A jelentések csekély transzformációja is elegendő a demagóg értelmezések megjelenéséhez, melyek természetesen nem fedik a valóságot.

Egy kulturális elszigeteltségben élő nép valóban lemaradásra van kárhoztatva, ha még oly nagy is, mint a kínai. De ismerjük be, hogy a hétköznapi kétnyelvű érintkezés nem sokat változtat a lényegen. Persze, ha egy soknemzetiségű brigádot egy olyan egynemzetiségűvel hasonlítunk össze, mely teljesen közömbös munkája iránt, akkor könnyen levonhatjuk azt a következtetést, hogy az előbbi termelékenysége nagyobb. Vegyük már észre, hogy a nyelvi eszközök korlátozottsága csak megnehezíti a tagok közötti kommunikációt, s pótlólagos pszichológiai feszültségek forrása lehet. Itt egy törvényszerűség bontakozik ki. Minél egyszerűbb egy munka, annál kisebb a közlés pontosságának igénye, minél bonyolultabb (vezetés, jog, medicina), annál nagyobb szükség van a közlés pontosságára. Képzeljük el egy sebész, pszichológus vagy elmegyógyász beszélgetését egy az adott nyelvet nem, vagy közepesen bíró pácienssel. Nyerhet-e itt valaki? S ha igen, akkor milyen áron?

Pszichikai feszültség keletkezhet a partnerek temperamentumbéli különbségéből is. Amit az orosz harsány vidámságnak hisz, az észtnek agresszivitás, s az észt zárkózottságot az orosz elutasításként értelmezheti. Az orosz ember például az idegennel való második, harmadik találkozás után már hajlandó feltárni életének egyes személyes vonatkozásait. Az észt számára ez egyszerűen etikátlan. Naivitás lenne azt feltételezni, hogy a soknemzetiségű kollektívában rövid idő alatt egységes pszichológiai klíma alakul ki. A kétnyelvű és soknemzetiségű kollektívák pszichológiai problémái rendkívül bonyolultak, alapos, hozzáértő vizsgálatot, majd terápiát és profilaktikát igényelnek.

A kétnyelvű egyének legtermészetesebb forrásának a vegyes házasságokat tekinthetnénk. Ezek a gyermekek azonban általában nem kétnyelvűek, ami a dolog lélektani oldalának nehézségeit jelzi.

A vegyes házasságokban született gyerekek mind az apa, mind az anya nemzetiségét választhatják. Esetleg nyelvileg orosznak vallhatják magukat (még abban az esetben is, ha egyik szülő sem orosz). A valóságban a választás nem problémamentes. A vegyes családokat nálunk követendő példának, a család nemzetiségi előítéletektől mentes, legmagasabb formájaként tüntetik fel. Akkor hogyan magyarázzuk azt a tényt, hogy a válások száma a vegyes házasságok esetében jóval az átlag felett van. S a családok széthullása azután hosszú lefolyású komplexusokat okoz szülőnek, gyereknek egyaránt.

Az ilyen család a nemzetiségi előítéletek melegágya lesz. A gyermeknél, mivel kénytelen nemzetiséget választani, megjelenhet az „áruló” komplexus. Annak ellenére, hogy számtalan jó példát hozhatunk fel a vegyes házasságra, a statisztika marad, s nem menti meg azokat a családokat, amelyeknek élete messze nem úgy alakult, ahogyan azt a naiv elméletek fabrikálói elképzelték.

A gyermek nyelvi fejlődése erős függést mutat a szülők társadalmi pozíciójától. A társadalmi elit, az intelligencia, könnyebben küzdi le a kétnyelvűséggel kapcsolatos akadályokat. Az intelligens családban egyszerűen többet foglalkoznak a gyermek személyes problémáival, azokra közösen próbálnak megoldást találni. A kétnyelvűséget akkor érhetjük el a legkönnyebben, ha a másik nyelv tanulása erőszakmentesen, mintegy játszva történik, s csak olyan mértékben, amennyire azt a gyermek fejlettségi szintje lehetővé teszi. Az óvodáktól várni ezt, ahol szervezett orientáció folyik a kétnyelvűség felé, naivitás.

A probléma- és fájdalommentes, sőt idillikus asszimiláció elméletei már a szépirodalomban is megjelentek. Ettől függetlenül, a nyelv és a kultúra gyors cseréje olyan fokú kulturálatlansághoz vezet, amelyet néhány emberöltő alatt lehet csak felszámolni. Elkerülhetetlen, hogy figyelembe vegyük azt a pszichikai feszültséget, melyet a cári Oroszország múlt századi erőltetett russzifikációjának történelmi tudata okoz. A nyelvi kérdésekben tanúsított legkisebb inkorrektség is ‒ már nem is beszélve arról a képtelenségről, hogy az észt nyelv nem teljes értékű ‒ a rossz emlékeket élesztgeti csupán. Reméljük, a kétnyelvűség élharcosai nem ezt akarják. Mi hát akkor a kétnyelvűség célja az észtek esetében? Miféle jövő (nyelvi értelemben) érdekében kell az országos átlagnál amúgy is magasabb munkatermelékenységet növelni?

Milyen jövő készül hát az észt nép számára, mely ősei földjét már négyezer éve lakja: anyanyelvű, kétnyelvű, félnyelvű vagy orosz nyelvű? Pontosan szeretnénk tudni.

 

VI. Következtetések

 

Észtországban jelenleg kétféle nyelvi közeg létezik: észt nyelvű és orosz nyelvű. Ezt az állapotot diglossziának nevezik. Az orosz nyelvű közeg képviselőinek többsége nem mutat érdeklődést az észt kultúra iránt. Lassan felnő az orosz immigránsok második nemzedéke, akiknek számára ez a föld csupán néhány nehezen kiejthető földrajzi megnevezést, az észt kultúra pedig valami távolit és idegent jelent. Mit változtathat ezen az észtek tömeges kétnyelvűsége? Esetleg előfeltétele lehetne az orosz nyelvre történő átmenetnek, elsősorban a termelőmunkában. A kultúra helyzetén azonban ez édeskeveset változtat. Vagy tán az „elmélet” a kultúrák nivellálódását, az észt nyelvű kultúráról való lemondást is előirányozza? Hisz a kétnyelvűség egyik célja ‒ ha nem a legfontosabb ‒ az integráció, épp az orosz nyelvnek a „kétoldalú érintkezés eszköze” státusába emelését célozza. Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy az idegen nyelvet mint politikai, s nem mint nyelvészeti kategóriát definiálják.

A kétnyelvűség ilyen egyoldalú propagálásának haszna több mint kétséges, ugyanúgy, ahogy az integráció idillikus módja. Túlságosan nagyok a nyelvi és kulturális különbségek az orosz nemzetiségű csoport és az észt őslakosság között. A tudomány minden kétséget kizáróan kimutatta, hogy minél nagyobbak a nyelvi és kultúrkülönbségek, annál nagyobb a félnyelvűség és félkulturáltság kialakulásának veszélye. Az integrációs folyamat nemhogy gazdagabb és egységesebb, de egy primitivizált, erősen redukált kultúrához vezet. Az ilyen ember sem az észt, sem az orosz kultúrszférában nem érezheti magát szabadnak.

Az integráció egy kevésbé radikális módja a kölcsönös kultúrmotiváción alapul, ami lényegében nem más, mint a kölcsönös kultúrstimuláció az anyanyelv meghagyásával.

A modern pszichológia és pedagógia egyetért abban, hogy rendkívül fontos az oktatás anyanyelvűsége. (Erről az UNESCO többször is nyilatkozott.) Nem véletlen, hogy az autonóm területek falusi iskoláiban épp az alapfokú oktatás anyanyelvűségét tartják elsőrendű feladatnak. Lényeges, hogy milyen direktívák fogják meghatározni az iskola nyelvét. Az új iskolai szabályzat ékes példája a bürokratikus gondolkodásnak, s nem hagy kétséget afelől, hogy az orosz és a nemzetiségi nyelvek egyenjogúságára továbbra sem számíthatunk.

Azt, hogy az orosz iskolákban komolyan tanítsák a nemzetiségi nyelveket, ez a dokumentum még papíron sem feltételezi, ami azt mutatja, hogy az orosz nyelvű lakosságnak a nemzetiségi kultúrába való bekapcsolása még csak fel sem merült. Hasonlóképpen egyértelmű a nemrég kiadott észt oktatási törvény. A 79 cikkelyt tartalmazó 95 oldalas könyvecskében az oktatás nyelvének kérdése mindössze négyszer szerepel. A törvény az észt nyelvű oktatást részesetként kezeli, s nem tartja kötelezőnek. A 12 osztályos észt iskola szintén a 11 osz­tályos orosz iskola részeseteként van elkönyvelve. Csupán egyetlen cikkelyben, az oktatás nyelvéről szólóban találkozhatunk az „észt nyelv” szóösszetétellel. A felsőoktatásról szóló cikkely nem is említi az oktatás nyelvét. Figyelmet érdemel az is, hogy az említett törvény hemzseg a szerencsétlenül megfogalmazott mondatoktól, s nem mellőzi a nyelvtani hibákat sem.

Az észtek érzik nyelvük megalázottságát. A hivatalos rendezvényeket évtizedek óta orosz nyelven vezetik. Az észt kultúra része ezekben csupán annyi, hogy megjelenik néhány népviseletbe öltöztetett kislány, s átnyújtja a szó­noknak kötelezően kijáró virágcsokrot. Az állami dokumentumok az Alkotmánytól az oktatási törvényig ködösen határozzák meg az észt nyelv társadalmi stá­tusát, úgy látszik, még mindig nem fogták fel, hogy a nyelv nem semmiség, de az emberi lét első számú feltétele, s hogy ez a feltétel legitimációt és törvé­nyes garanciákat követel. A nyelv nem pusztán a munkaszervezés és a kommunikáció eszköze. És az emberek nem csupán munkagyőzelmekért teremtetettek. Az életcélban az egyéniség fejlesztése, az alkotás, a kultúra befogadása és megtartása is szerepet kell, hogy kapjon. Az utilitárius két­nyelvűség már ahhoz vezetett, hogy némely hivatalos dokumentum az észt nyelv minőségi elsajátítását csupán az orosz nyelv tökéletesebb elsa­játításának és az ideológiai nevelés egyik eszközének tekinti. Mi marad hát az észt nyelv és az észt kultúra értékeiből, s az igazi internacionalizmusból?

Az embert emberré elsősorban nyelve, kultúrája teszi. Nálunk előszeretettel feledkeznek meg arról a tényről, hogy a szovjet kultúrát a nemzeti kultúrák sokasága alkotja, hogy szovjet nyelv nem létezik, hogy az ország fele nem oroszul gondolkodik. Hivatalos nézőpontból a nemzetiségi, nyelvi, kultúrkülönbségek valami szégyenletes, nemkívánatos dolognak minősülnek. Még az összeírási jegyzékben is utolsó helyen szerepelnek. Így azután olybá tűnik a dolog, mintha a nemzetiségi megnyilvánulások másodrendűek lennének, s a kikötők, bányák, és „kozmodrómok” építésének hevében figyelembe se kellene azokat venni. A munkaerő nyilvántartása csak a munkáskezeket veszi figyelembe. Az embereket az ország egyik végéből a másikba dobálják, mintha nem lenne hazájuk, anyanyelvük, nem lennének emberi kapcsolataik, temetőik. A nemzeti identitás, a szülőföld szeretete, olyan pozitív emóciókat, a pszichikai egyensúlynak olyan forrását jelentik, melyek nélkül nem élhet az ember, s amelyeket a hivatalos álláspont jelentéktelennek, sőt nemkívánatosnak minősít. S amikor kiderül, hogy a nemzetiségekben gazdag lakótelep kultúrrétege majdhogynem átlátszó, akkor előveszik a naiv magyarázatokat, s rózsaszín képeket pingálnak a boldog közeljövőről. A valóság azonban az irreális és tudománytalan prognózisok együgyű rajongása ellenére is kétségbeejtő.

Az egyetemes egyenlősdi szellemében úgy állítják be, mintha minden nemzetiség, minden etnikai csoport egyformán érdeklődne a kultúra iránt. Ez természetesen nem fedi a valóságot. De beszéljenek a példák.

Az 50%-ban oroszok lakta Tallinban egyetlen orosz színház van. A félig üres terem nézőinek egyharmada észt. Ezzel szemben a négy észt nyelvű színházba jegyet kapni meglehetősen nehéz. (Hivatkozhatnunk persze a migráció álta­lános törvényszerűségeire, melyek természetesen az észtekre is érvényesek.) A Vikerkaar című folyóirat orosz variánsának, a Raduganak a számarányos kiadásából sem lett semmi. Ma a Vikerkaar 32 000-es, a Raduga 3000-es példányszámban jelenik meg. Mit jelent hát ebben az esetben a kultúrjavak arányos elosztása?

Az emberek többségét a jobb életkörülmények vonzzák Észtországba. Az ő számukra az anyagi javak mögött (melyeket különösebb erőfeszítések nélkül szereznek meg) a szellemiek csak második helyen szerepelnek. Természetes hát, hogy a másik nép nyelve, kultúrája iránt a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatják. Mi lenne a kultúrával, ha az arányosság elve alapján a felét a betelepültekre bíznák?

Ezzel kapcsolatban az igazsághoz tartozik, hogy Észtországban is megjelentek olyan cikkek, melyek a migráció okát az életkörülmények javításában jelölték meg, s rámutattak az áttelepültek alacsony átlagos kvalifikációjára. Ettől függetlenül ezek a dokumentumok a migrációt alapjában pozitív jelenségként értékelik, apriori pozitívnak tekintve minden olyan változást, amely a kétnyelvűség terjedéséhez, a soknemzetiségű kollektívák megjelenéséhez vezet. Ezek a művek még csak fel sem vetik a nyelv vagy a kultúra kérdését, s az elemi kommunikáció képességét nagy hangon a másik nyelv tudásának titulálják. Úgy tűnik, hogy a nemzetiségek keveredése egyfajta öncél, melynek követ­kezményeit senki sem tanulmányozza, mert senkit sem érdekel. Pedig pont ezzel kellene kezdeni, mert a nyelv és a kultúra egységes egész. A teljes kétnyel­vűség az egyén két kultúrában való egyidejű létét feltételezi. Hogy egész népek esetében megoldható-e, kérdés. A teljes kétnyelvűség vagy megkettőzi, vagy eltörli a személyiség legjellemzőbb legérté­kesebb vonásait. S az előbbit, csak egyes magas képzettségű, intelligens ember­nél tapasztaltuk eddig.

Nem képeznek ez alól kivételt a zsidók sem. Közülük sokan közel állnak a valódi kétnyelvűséghez, bár többnyire egy meghatározott kultúrszférában élnek. Figyeljünk fel arra, hogy milyen aránytalanul nagy a zsidók száma a szellemi lét „kozmopolita” területein: a matematikában, a természettudományokban, a sakkban, zenében. A nyelvvel kapcsolatos kultúrszférák automatikusan felvetik valamely nemzetiségi kultúrához való csatlakozás problémáját. S mivel a kultúra elválaszthatatlan a nyelvtől, ezért a kétnyelvűek számára ez mindig nehézséget okoz.

A kétnyelvűség ellentétes pólusa a félnyelvűség és a félkulturáltság, mely nyilvánvalóan a kulturálatlansággal egyenértékű. Ez a két pólus sokkal közelebb van egymáshoz, mint azt nálunk állítani szokás. Legalábbis számolni kell ezzel a nehézséggel, s a jövőben biztosítani kell az alacsony nyelvi in­telligenciával rendelkező fiatalok tömegének az elhelyezését. (Amennyiben a totális kétnyelvűség programja folytatódik.)

Azokban az országokban, ahol szintén létezik az idegen nyelvűek tanításá­nak, nevelésének problémája (Svédország, Kanada), azt ajánlják, hogy előbb fej­lesszük ki teljesen a gyermek anyanyelvi tudását, s csak azután kezdjünk hoz­zá a második nyelv tanításához. Az idegen nyelv tanítását a második‒harmadik osztálytól javasolják, mert az erőltetett nyelvtanulás csak negatív eredményeket adhat. Ez merőben ellentétes azzal, amit a mi propagandairodal­munk hirdet. A szerzők meglehetősen felelőtlenül állnak hozzá a problémához, indokokat politikai direktívákból merítenek, melyek természetesen vitán felül állnak. Lehet, hogy valakit meglep, de a gyermek nem csavar, melyet ide-oda csavargathatunk (a politikai széljárásnak megfelelően).

Meglehet, nehéz az itt leírtakat elhinni, hisz oly sok példa akadhat a kétnyelvűségre, vegyes házasságra. Így van, és mégis:

1. a valóság sokkal bonyolul­tabb, s előbb tanulmányozni kell a jelenségeket, csak azután rendeletet írni, s nem pedig fordítva;

2. egyes pozitív példák alapján nem általánosíthatunk, hisz ezek statisztikailag szinte semmit sem érnek, s a dolgok valóságos állását nem tükrözik. (Arról nem is beszélve, hogy a pozitív példákat         többnyire a társadalmi elit köréből merítik.);

3. hajlamosak vagyunk erőink túlértékelé­sére, a bonyolult problémák leegyszerűsítésére. (Ez sok szülőre is áll, akik hajlamosak gyermekük nyelvi készségének túlbecsülésére.)

Miért viszonyulnak ilyen komolytalanul a kétnyelvűséghez? Először is a nemzetiségi kérdés feszegetése nálunk illetlen dolognak számít, másodszor, a szov­jet szociológia a mai napig a „világranglista” utolsó helyeinek egyikén kul­log. Mint tudjuk, ez a tudomány sokáig a „burzsoá áltudományokhoz” tartozott ugyanúgy, ahogy a genetika, kibernetika, szemiotika, a strukturalizmus. Ebből kifolyólag arról sincsenek adataink, hogy miként vélekednek a szovjet embe­rek ezekről a nyelvi kérdésekről. A valóságos helyzetet hosszú időn át lózun­gok, felhívások takarták. Most az embereknek nem könnyű eldönteni, hogy mi az ő önálló véleményük, s mi az, amit a lózungok sugallanak (l. közvélemény-kutatás). A tudomány nem mindenható, de még mindig hasznosabb, mint az üres, indokolatlan optimizmus. A modern tudomány általában nagyobb szkepticizmust mutat, mint azt a botcsinálta jövőtervezők szeretnék. S ez a kétnyelvűségre is érvényes. A tudomány ne bocsátkozzon megalapozatlan jóslatokba, csupán mert ez valami­lyen mozgalomnak érdeke. De figyelmeztessen, mert az idő ellenünk dolgozik.

 

 

*Kétnyelvűség – két nyelv egyenlő, vagy közel egyenlő mértékű használatának képessége. Kétnyelvűség csak az anyanyelv elsajátításának periódusában jöhet létre, s nem az idegennyelv-oktatás eredményeképpen.

**Lingua-franca – az etnikailag vegyes közeg erősen leegyszerűsített kommunikációjának nyelve

***Pidginizáció –   a vegyes etnikai közeg nyelvének redukciója, mikor is egyszerűsödik a grammatika, lecsökken a szókincs

*****Kreolizáció –   a/ a pidgin nyelv gyors ütemű fejlődése, pl. függetlenedés után

                     b/  a nyelv struktúrájának felbomlása egy másik, domináns nyelv hatására