Munkácsról Viskre költözik a műhely

2020. február 9., 13:47 , 992. szám

„Valamiféle szellemi műhely volt ez,

amelyhez amúgy térben szétszórt,

egymással ritkán találkozó, ám valahol

közös szellemiséget hordozó emberek tartoztak.”

Gulácsy Géza

A KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezetének székházában kialakított Krüzsely Erzsébet-emlékszoba most átkerül a viski magyar iskolába. Erzsike néni, mert mi így hívtuk, húsz évvel ezelőtt tért haza a viski református temetőbe. Most költözik a Mester által magára hagyott műhely is. A műhely, amelyben a kimunkált szellemiség kiállta az idő próbáját.

Ez a szellemiség ma is él a szervezetben, ezért peregnek le a KMKSZ-ről – mint libáról a víz – mind a neoliberális, mind a nacionalista ideológia színes buborékjai.

Érdemes elolvasni, mit ír Krüzsely Erzsébetről Fodó Sándor: „Krüzsely Erzsébet, vagy ahogy tisztelői nevezték, Erzsike néni neve még életében fogalommá vált. Bár hosszú, évtizedekig tartó betegsége miatt nem tudott aktívan részt venni a kárpátaljai közéletben, s így a kárpátaljai magyar nagyközönség nemigen ismeri nevét, de volt, van egy nem túl nagyszámú, de annál nagyobb jelentőségű csoport, amely sokat köszönhet Neki szellemisége fejlődésében.

Én »szellemi anyámnak« tartottam Őt. Ezzel nem Édes­anyám emlékét akarom sérteni, hisz parasztasszony létére Adyt, Németh Lászlót stb. olvasott, de szellemi fejlődésemben a döntő szerep az Erzsike nénié. Az ’50-es évek elején, amikor még Visken élt, sokszor megfordult házunkban. Észrevette, hogy szeretek olvasni, de mindig dorgált, hogy nem azt olvasok, amit kell. Ez igaz is volt, hisz Jókai mellett sok ponyvát, sőt cowboyregényt olvastam. Rábeszélt, hogy menjek el Hozzá haza, s Ő ad nekem olvasnivalót. El is mentem, és Erzsike néni kezembe nyomott néhány könyvet, többek között Sinka Istvántól a Fekete bojtár vallomásait. Ekkor 14 éves voltam. Eleinte nehezen ment az olvasás, mert nem az ilyen olvasmányokhoz szoktam, de Édesanyám unszolására mégis nekigyürkőztem, elolvastam a könyvet. S csodák csodája, a Fekete bojtár vallomásai teljesen megváltoztatta életemet. Mohón olvasni kezdtem a népi írók műveit. A szó szoros értelmében mindent elolvastam Németh Lászlótól, Veres Pétertől, Illyés Gyulától, Tamási Árontól, Kodolányi Jánostól, Szabó Páltól, Erdélyi Józseftől, Féja Gézától stb. Így szerettem meg Kemény Zsigmondot, Ady Endrét, József Attilát, Móricz Zsigmondot, Kós Károlyt, Szabó Dezsőt, Szekfű Gyulát, Karácsony Sándort, hogy csak a legfontosabbakat említsem. És végül, de nem utolsósorban nagy hatással voltak rám az Erzsike néni által kezembe nyomott Dosztojevszkij- és Tolsztoj-művek, illetve a Gandhi-életrajz. Ezeket az olvasmányokat rendszeresen megbeszéltük Erzsike nénivel, aki megmagyarázta azt, amit 14–15 éves fejjel még nem értettem, de egyébként is elősegítette a művek megértését az, hogy könyvei széljegyzetelve voltak, s a fontosabb részek, sorok alá voltak húzva. Ezek az olvasmányok határozták meg egész életemnek további alakulását, és a magyarság sorsa iránti határozott elkötelezettségemet.

Erzsike néni nem csak rám volt ilyen hatással. Kialakult körülötte egy egész kis szellemi műhely. A teljesség igénye nélkül hadd említsem meg azok nevét, akik rendszeres látogatói voltak Erzsike néninek: Czirók Béla, Milován Sándor és felesége, Jolánka, Csík István és húga, Lilla, id. Sari József, Igyártó Bálint és felesége, Klárika, Hánka Imre, a tragikusan elhunyt Lator János stb. Viski lakásán valóságos kis népfőiskola alakult ki, ahol megvitattuk a kárpátaljai magyar­ság, sőt az egész magyar nemzet legjelentősebb problémáit, jövőjének kilátásait. De ezen túlmenően sok szó esett az irodalomról, a hit, illetve a vallás kérdéseiről.

Munkácsra költözése után sem zárkózott be, nem süppedt magányba. Betegsége ágyhoz kötötte ugyan, de itt is kialakult körülötte egy kis csoport. Rendszeres látogatói, tisztelői voltak ezekben az években a Gulácsy család, Pázsit Józsefné tiszteletes asszony, Lehotay Júlia tanárnő és az ifjú nemzedék képviselői: Olasz Erzsike, Czébely Lajos, Fábián László, Fodor Géza, Zselicki József, Balla Gyula, S. Benedek András, Balogh Géza, Popovics Béla, s a felsorolást még folytathatnám tovább. Tisztelői nevében nem tudom hálával meg nem említi hűséges, önfeláldozó ápolója, Nagy Margit nevét, a Gajdos és a Szvirida családot, akik különösen életének utolsó éveiben sokszor voltak segítségére.

Ahogy leírom, látom: könyvek és nevek, barátok, tisztelők s tanítványok hosszú sora. Mindez súlyosan esik a latba egy élet mérlegének megvonásakor. De ennél is fontosabb a szellemi örökség, mely hosszú időre meghatározta mindnyájunk gondolkodását.”

A KMKSZ adta ki Krüzsely Erzsébet írását Titkok keresése címmel. Hát nem könnyű olvasmány. Itt írja, hogy az élet nagyon sokrétű, de egy biztos: a Titok – valamit nem tudunk. Az irodalom, a művészet, a filozófia, a vallás nagyjainak segítségével keresi az emberi lét titkait. Shakespeare-től Adyn keresztül Krisztusig.

Így ír erről a könyv utószavában Gulácsy Géza: „A gyógyíthatatlan betegek – ha emberileg nézzük – talán joggal vélhetik, hogy a sors az élet partjára vetette ki őket, ahonnan tétlenül kell nézniük a színek végtelen kavargását. A betegség okozta testi szenvedéshez társulva ez a nehezen legyűrhető képzet kényszerítő erővel sodor lelki alkata szerint kit az apatikus lemondás, kit a lét szövetét kutató nyugtalan keresése felé. Ez utóbbiak azok, akik az életen félig vagy egészen kívül állókként szentelhetik életüket a keresésnek.

Krüzsely Erzsébet életének meghatározó élménye volt a betegsége, amellyel gyermekkorától fogva együtt élt, akárcsak könyveivel, virágaival, fáival.

Háromgyerekes gazdálkodó családjában született Visken 1919. március 21-én. Már itt, az általános iskolában tudomást szerzett tüdőbetegségéről. Ennek ellenére tovább tanult a be­regszászi gimnáziumban. 1938-ban még cserkészvezetői oklevelet is szerzett. Ezután Debrecenbe készült zöldkeresztes védőnőnek. Nagy élménye volt az 1943-as szárszói találkozó, ahol megismerkedhetett Sinka Istvánnal, Németh Lászlóval, s az akkori irodalmi élet több nagyjával. Debrecenben értesült az oroszok bejöveteléről. Nem maradt ott, visszatért Viskre a szülői házhoz. A kuláktalanításkor szinte mindenüket elvették, s betegsége is egyre súlyosbodott. Beregszászba járt kezelésre, de reményt csak a műtét jelenthetett.

1958-ban jött át Munkácsra, ahol Pázsit József tiszteletes családjánál talált otthonra. A munkácsi kórházban ismerkedett meg Nagy Margittal, aki kétévi orosz láger után került oda ápolónőnek. A sikeres műtétet követően Czirók Béla segítségével sikerült egy kis lakást találniuk, amit azután közösen béreltek. Itt éltek egy fizetésből ketten, hiszen a műtét után többet már nem dolgozhatott. Közel harminc esztendő pergett így le. Kis szobájában az évekkel – ahogy fogyott az élet, úgy – szaporodtak a könyvek, rajzok, virágok, kövek. Nem változott azonban a tanácsért vagy tanáccsal, hírért vagy hírrel betoppanó barátok serege. Ő tájékozódott és tájékoztatott. Ismerte a politika állását, nem kevésbé az egyház ügyes-bajos dolgait. De bátran fordulhatott hozzá a magyar szakos egyetemista is, ha a szakdolgozatához anyag kellett. Már annak idején Visken is maga köré gyűjtötte a fiatalokat. Ezt a képességét nem törte meg az idő, Munkácson is rengetegen keresték fel. Ő az ágyában feküdt, a vendégek, barátok a fotelban, a kisszéken vagy éppen a földön ültek, ki hol talált helyet. Verset olvasott fel, vagy megmutatott egy érdekes gondolatot valamelyik agyonjegyzetelt Németh László-kötetéből. Kérdéseket tett föl az energiáról, az időről, az evolúcióról, hogy azután csakhamar a politikánál, vagy amit az számára elsősorban jelentett: a magyarság kérdéseinél kössön ki.

Valamiféle szellemi műhely volt ez, amelyhez amúgy térben szétszórt, egymással ritkán találkozó, ám valahol közös szellemiséget hordozó emberek tartoztak.

Szabad perceiben – már amikor nem olvasott – kis virágoskertjében foglalatoskodott, vagy saját gondolatait jegyezgette, így, apránként gyűlt össze az a néhány száz oldalnyi írás és tucatnyi vers, amit Erzsike néni ránk hagyott.

Az ágyban fekvő derűs elfogadás azonban csak egyik arca volt. A másikat kevesebben ismerték. Hitének harcairól, éjszakai gyötrődéseiről keveseknek beszélt. Istenkeresése nem puszta érdeklődés, nem is tudományos kételkedés volt. Sokkal inkább létforma. A vívódások és megnyugvások, a lázas dadogás és a megvilágosodás felvillanásainak végtelen forgása. Lázadás és hazatérés. Lázadás a kegyességbe merevedett szellem látszatbizonyosságai ellen, és hazatérés a lélek soha meg nem nevezhető végső nyugpontjára. Erről szól ez az írása is.

Az olvasó nem történetet vagy akár csak logikai következetességgel felépített eszmefuttatásokat tart a kezében. Az írás nem Isten létének „tudományos” kérdőjeleit feszegeti, még kevésbé a „garantáltan üdvözülők” vallásos bizonyságtétele. Amit kezünkben tartunk, az nem más, mint villanások egy sokéves gyötrő keresés csak töredékesen megírt naplójából. A sokszor csapongónak tűnő gondolatok az egész elolvasása után állnak össze nem ismeretté, nem is megoldássá, de valamiféle életérzéssé, amely elsősorban a vallásos ember lelkében kelthet visszhangot így vagy úgy. A vallási tételeikhez betű szerint ragaszkodóknak, azoknak, akik üdvösségüket nem merik kockára tenni bármiféle kételkedéssel, több következtetése „veszélyesnek”, „eretneknek” tetszhet. Aki azonban kész hitét az önmagához intézett kérdések tűz­próbájának kitenni, annak nem idegenek ezek a gondolatok.

Sajátos helyzet az íróé. Tradicionális vallásos neveltetése nem engedi, hogy a szabadjára eresztett lélek könnyedségével utalja lomtárba a valóban megújulásra váró egyházi valóságot. Kutató szelleme azonban újra és újra fellázad. Látja a jelent, és hiszi a minőséget. Két én birkózik benne. Az egyik a többet, magasabbat akarás múltat jövőért feláldozni kész bátorságával, a másik a tökéletlen embert befogadó végső szeretet szelíd bizonyosságával.

Ezzel a bátorsággal és bizonyossággal ajánlhatjuk mi is e könyvet a saját, mélyből előcsalogatott árnyaitól meg nem riadó olvasónak.”

Visszatérve a műhely nemzettel kapcsolatos szellemiségére, ez nem Viskről indult. A szárszói találkozón érte Erzsike nénit az a hatás, amely egy életre meghatározta nemzeti identitását, és amelynek szellemében kialakult a műhely is. Ma már bátran megállapíthatjuk, a szárszói szellemiséget lassan átvette a mai magyar hivatalos politika is.

Milován Sándor