Ady Endre: „Ádám, hol vagy?”

Oszlik lelkemnek barna gyásza:

Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

Ady Endre nagy témái között – melyek valamennyi kötetében föllelhetőek – istenes versei különösen gondolatébresztő költemények. Ezeknek emblematikus darabja az „Ádám, hol vagy?”, amely rádöbbenti olvasóját, hogy az eredeti emberi létezést mennyire nehéz világi tudásunk által elgondolni.

A versbéli alaphelyzet kikerülhetetlen pillére, hogy ez a lélek pontosan érti, Isten mit és kit keres. Érti, hogy Isten „Ádám, hol vagy?” kérdése a benne tehetetlenül lakozó egykori embert, a romlatlan, a paradicsomi tiszta tudású „Ádámot” szólítja meg. És nem hiába teszi ezt Isten. A világi tudástól kábult „Ádám” pontosan e közeledés nyomán kezdi érezni, miként „oszlik lelkének barna gyásza”, vagyis hogy miként győzedelmeskedhet az óriási fénnyel együtt járó tisztaság, az egykori tudás.

Mikor Isten „Ádám, hol vagy?” kérdésére „hangos szívverések” kezdenek „felelni”, akkor a legfontosabb első lépés meg is történt már. Érezni, hogy ez a jó irány. A versbeni lélek előtt így nyílik lehetőség megtalálni „Őt”, hogy az „egyek leszünk” öröme beteljesedhessen...

Penckófer János