Nagyböjti szokások, hagyományok

Hamvazószerdától húsvétvasárnapig

Véget ért a farsang, és megkezdődött a nagyböjt, a lelki elcsendesülés, elmélyülés, a lelkünkkel és az Istennel való kapcsolatunkkal való foglalkozás időszaka. A katolicizmusban hamvazószerdán kezdődik és húsvétvasárnap ér véget a negyvennapos böjt, mely időszak valójában negyvenhat napot ölel fel, ám a közbeeső vasárnapok nem számítódnak böjti napoknak, mivel minden vasárnap Jézus feltámadásának az emlékünnepe. A nagyböjthöz pedig több egyházi hagyomány és népszokás kötődik.

Az ősegyházban kezdetben csak nagypéntekre – Krisztus kereszthalálának gyásznapjára – és nagyszombatra korlátozódott a böjt, a Kr. u. IV. századtól aztán kialakult a negyvennapos böjt, melynek kezdőpontja a Kr. u. VII. században a hamvazószerda lett. A lelki elcsendesedés és bűnbánat eme időszakában elmaradtak a vigasságok, a mulatságok, s az önmegtartóztatás jegyében kialakult az étkezés terén megnyilvánuló böjtölés, amit az 1000-es évekig roppant szigorúan vettek: késő délutánig semmit sem ettek, s a böjti napokon nemcsak húst, hanem tejterméket és tojást sem fogyasztottak. Később aztán enyhülni kezdett a szigorú böjt, ma pedig a római katolikus egyház csak arra kéri híveit, hogy hamvazószerdán és nagypénteken csak háromszor étkezzenek, de csak egyszer lakjanak jól, a 14 évesnél idősebbek pedig ezeken a napokon, valamint a nagyböjt többi péntekén ne vegyenek magukhoz húst. A protestáns egyházakban viszont a lelki elmélyülés mellett nem volt és nincs az étkezés terén megnyilvánuló böjt, csak nagypénteken kerülnek az asztalra böjtös ételek: savanyú levesek, mákos tészta.

A nagyböjthöz több szokás is kapcsolódott. Hamvazószerdán alaposan kisúrolták a zsíros, húsos fazekakat. Volt, ahol a sonkát, a kolbászt, a szalonnát zsákba tették, és felvitték a kamrából a padlásra. Európa-szerte, s így Magyarországon is elterjedt Konc király és Cibere vajda szalmabábokkal eljátszott játékos párviadala, melyekre vízkeresztkor és hamvazószerdán került sor. Konc király jelképezte a zsíros, húsos ételeket, Cibere vajda pedig a sovány böjti étkeket (a cibere is böjtös étel). Vízkeresztkor természetesen Konc király győzött, annak jelképeként, hogy kezdődik a nagy lakomázásokat is hozó farsang, hamvazószerdán pedig Cibere vajdáé lett a győzelem, jelezve, hogy kezdődik a sovány étkezésekkel együtt járó nagyböjt. Tilos volt a zsír, a zsíros ételek és a melegvérű állatok húsának a fogyasztása, zsír helyett vajjal, napraforgóolajjal főztek. Böjti ételnek számított a cibere, a krumplistészta, a kukoricakása, a mákos tészta, a csíráztatott búzából és rozsból készített különleges böjti étek, a csiripiszli vagy csíramálé vagy szaladós szaladé, továbbá a főtt morzsolt kukorica, a sült sütőtök, a kukoricagombóc-leves, a csipetkeleves, a savanyú levesek (krumplileves, bableves, korpaleves). Nagypénteken egyes helyeken nem reggeliztek, ebédkor habarás és rántás nélkül készített aszaltszilva-leves és mákos tészta vagy túrós tészta került az asztalra, vacsorára pedig főtt tojást ettek. Nagyon szigorú étkezési szokások is kialakultak, volt, hogy a böjtölők péntekenként csak hét búzaszemet vettek magukhoz, vagy éppen negyveneltek, ami azt jelentette, hogy a 21 és 60 év közötti egészséges férfiak az összes böjti napon csak egyszer, naplemente után étkeztek.

Nagyböjt idején nem tartottak lakodalmat, táncmulatságok sem voltak, a fiatalok is vasárnaponként csak énekes vagy labdajátékokkal, a lányok karikázó körtáncokkal szórakozhattak. Az öltözködés terén szintén kifejezésre jutott a nagyböjt bűnbánati időszak jellege: a lányok, az asszonyok egyszerűbb és sötétebb színű ruhákat viseltek, többnyire feketébe öltözve jártak templomba, feketevasárnap pedig általános volt, hogy gyászruhában mentek misézni. Nagypénteken pedig a protestánsok is fekete ruhában vettek részt az istentiszteleten, míg az Ormánságban – ahol fennmaradt az az ősi hagyomány, miszerint a fehér a gyász színe – fehérbe öltözve mentek fel a templomba.

Virágvasárnapon Hont, Nógrád, Heves, Pest megyék egyes községeiben szokás volt a kiszehajtás, amikor a lányok – legények kíséretében – egy női ruhába öltöztetett, kereszt alakú faállványt, többnyire viszont női ruhába öltöztetett szalmabábut hordoztak végig a falun. A felöltöztetett állványt – amint valamelyik faluvégi vízfolyáshoz értek – a fiúk kivették a lányok kezéből, majd a vízbe dobták. Ahol pedig szalmabábuval járták végig a falut, utána előbb levetkőztették azt, a szalmát pedig vagy a vízbe dobták, vagy elégették. De volt, ahol a szalmát a lányok szétszedték, és darabjait a vízfolyásba szórták. A kiszehajtással a böjti időszak távozását és a tavasz kiteljesedését, a bőség megérkezését sürgették. Általános virágvasárnapi szokás volt viszont a barkaszentelés, s a népi hiedelmek úgy tartották, hogy a szentelt barkák megvédenek egyes betegségektől, valamint a villámcsapástól, a vihartól, a jégesőtől. A zoborvidéki magyar falvakban pedig villőzést is tartottak ezen a napon. A lányok villőnek nevezett fűzfaágakkal járták fel a falut, s volt olyan község, ahol húsvéti hímes tojásokat is aggattak a fűzfaágra. A virágvasárnapot követő nagyhét végén aztán sor került a nagytakarításra, a meszelésre, a nagymosásra, s a húsvét előtti nagytakarítás szokása ma is él.

 A nagypéntekhez is kapcsolódtak népszokások: a hajnali fürdőzés és az esti tűzgyújtás. A lányok abban a hitben mosakodtak meg a patakban vagy a folyóban, hogy szépek maradjanak, s szeplősek se legyenek, a víz fölé hajló fűzfák alatt mosakodva pedig azt hitték, hogy amilyen szép hosszúak a fűzfaágak, olyan szép hosszú hajuk lesz. Volt, ahol haza is vittek a folyó vizéből, és a húsvéti ünnepek alatt abban mosakodtak. Egyes vidékeken a lábasjószágot is megitatták ilyenkor, máshol a lovakat úsztatták meg a közeli folyóban. Este aztán tüzet gyújtottak, annak emlékére, hogy Jézus elfogatása után a katonák tüzet gyújtottak a főpap udvarában, s néhol egy bábut elégetve gyakorolták a Pilátus-égetés szokását is. Nagyszombaton pedig tűzszentelésre került sor, a résztvevők aztán hazavitték a megmaradt parazsat, és azzal gyújtották meg otthonaik tűzhelyén az új tüzet.

A vallásos elmélyedés keretében pedig közös imákra is gyűltek a hívek. A Kemenesalján pedig voltak gyülekezetek, ahol minden böjti napon az iskolakezdés előtt az asszonyok és a felnőtt lányok beültek az iskolapadokba, és közösen imádkoztak, illetve egyházi énekeket énekeltek.

A nagyszombattal aztán véget ért a böjti időszak, és húsvét vasárnapján már Jézus feltámadását ünnepelték a hívek. 

Lajos Mihály