Tornai József: Sas a Sas-hegyen

Fiúk közt kamaszkoromban

Sas volt a nevem,

és már ötven éve élek

itt, a Sas-hegyen.

Különös rejtélye lehet

az azonos névnek,

még akkor is, ha igazán

nem érdemelném meg,

hiszen ez az indián név

csak véletlen műve,

akkor is, ha költő lettem

versekkel röpülve.

Sas a költő? Az, ha az lesz

írása alapján,

és ha múzsák is hevítik

szerelmei ágyán,

de a bárd, e hiú ember,

üti írógépét,

míg nem jön meg kísértete:

pontosság és szépség.

Sas vagy?, kérdezem magamtól,

énemtől is félve.

Öreg vagyok, nem vezetném

önmagam is félre.

Hol vagy, játék, hol kamaszkor,

meddig leszek még itt?

Új nevemmel nem tékozlom

el az igaz-régit?

Csak hallanám a volt nevem

hosszú évek múltán,

mikor nem is sejthettem, hogy

milyen sors borul rám!

Kozmosz hozott, kozmoszom visz

messze-messze holnap,

de legalább visszhangzana

zúgása szárnyaimnak!

Tornai József – a magyar irodalom doyenje – 2020. január 31-én, életének 93. évében elhunyt. Tavaly még új verseskötete jelent meg Magyarul virágzó fa címmel, melyről Alföldy Jenő irodalomtörténész a következőképpen írt: „Kilencvenkettedik évére Tornai, tűnődve a mulandóságon, a megélt múltban talál fogódzót. Mindaz, amit »teljes életet« élő emberként megtapasztalt, megismert és tudatosított, életművében szellemi és lelki, kozmológiai és természeti, vallás- és művelődéstörténeti vonatkozásokban gazdagon állt össze költői világképpé. Racionális igényessége, fejlett kritikai érzéke és költői intuíciója révén lett a nagy kérdésekkel szembenéző alkotó.”

Itt olvasható verse utolsó műveinek egyike, melyet a Forrás 2019. júniusi száma közölt. A művet lezáró kilencedik versszaknak most különös értelmezést kölcsönöz ez a januárvégi szomorú hír, a költemény egésze pedig mintegy igazolni tudja az irodalomtörténész pontos és mérvadó meglátásait...

Penckófer János