Petőfi Sándor: Kemény szél fúj…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,

Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!

A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?

Oh, magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Petőfi Sándor 1848 februárjában született költeményének nincs hangzatos címe. Bizonyára úgy gondolta a forradalmak hírébe szimatoló szerzőnk, hogy címnek jó lesz az első versszak első három szava is: „Kemény szél fúj”.

Az egykori magyarok dicső tetteit is csupán jelzésszerűen idézi fel ez a költemény. Pedig azokkal lett volna mit büszkélkednie – és büszkévé tennie a mai, kései olvasóit is –, merthogy „a világot védtük hajdanában, a tatár és a török világban”.

A „Kemény szél fúj” kezdetű költeményben – sok egyéb dolog mellett – aggodalmat lehet észlelni. Az egykori, el­évülhetetlenül nagy tetteket felidéző versbeni beszélő komoly gondban van. Arra gondol mindenekfölött, hogy „vajon most, ha eljön a nagy munka, meg bírjuk-e védeni mi magunkat?”. Ezt kérdezi, és hogy ez mekkora kételyt támaszt benne, jól mutatja a vers, a gondolatvezetés vége. Petőfi nem a saját föltett kérdésére válaszol közvetlenül, hanem „a magyarok istenéhez” fordul. Jeladást kér Tőle. Hogy mutassa meg a „kenyértörés” idején: „uralkodik még az égben”, „a maga és népe dicsőségére”...

Penckófer János