Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok

2020. április 5., 09:17 , 1000. szám

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,

És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.

 

Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

 

 

A XX. század első évtizedeinek talán legnépszerűbb verseskötetéből – A szegény kisgyermek panaszaiból – való az itt olvasható Kosztolányi Dezső-költemény. A kötetnek Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok kezdetű darabja arra is rácáfol, amivel Ady vádolta meg szerzőnket, hogy tudniillik Kosztolányi „irodalmi költő” lenne.

A vers témája nagyon is életbevágó és lényeges. A XX. századi magyar történelem legtragikusabb eseményére utal. A „versailles-i kertek” felidézi az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződést – pontosabban a versailles-i békediktátumot –, melynek különösen tragikus végeredménye lett a trianoni egyezmény.

Ennek az eseménysornak a fényében nyeri el keserű értelmét a vers alapszituációja, hogy a gyermek nagyapja ölében „hadarva szaval”: „győznek rendre mind a magyarok”. És ennek fényében kap különösen fájdalmas árnyékot a vers befejezése, aminek utolsó két sorát igen gyakran szoktuk idézni: „mert néma gyermek minden kismagyar, / s a Nagyvilág nem érti a szavát”...      

Penckófer János