Hogyan nem lettek a kárpátaljai reformátusok a szovjet baptisták egyházába beolvasztva 1947-ben?

Alább egy olyan feledésbe merült egyházpolitikai elképzelést próbálunk feleleveníteni, amelyet nemcsak a magyarországi egyháztörténet nem tart számon, de annak emléke szinte teljesen kihullott a kárpátaljai magyar lelkészek emlékéből is. Sőt, még az egykori kezdeményező Ravasz László, a Magyar Református Egyház Egyetemes Konventjének akkori lelkészi elnöke sem tett említést róla későbbi önéletírásában. Ezt a fehér foltot tártuk fel a fennmaradt levéltári források és visszaemlékezések segítségével.

Mikor a Szovjetunió 1946 januárjában kiterjesztette joghatóságát a jelenlegi Kárpátalja területén 1944 novemberétől létező Karpatszka Ukrainára, már napirenden volt az újonnan megszerzett vidéken élő színes felekezetű összetétel „leegyszerűsítése”. Az akkori szovjet állam nyíltan ateista ideológiájának köszönhetően Sztálin birodalma egyáltalán nem vagy alig ismerte a protestáns felekezeteket. Kivételként a baptistáknak megengedték, hogy egy Moszkva központú Össz-szövetségi Evangéliumi Keresztény-baptista Egyházat fenntartsanak, ám azok vezetői átlátható és követhető tevékenységükről folyamatosan beszámoltak az államnak. Így, amikor azzal szembesültek vidékünk új urai, hogy bizony Kárpátalján nem 100-200 protestáns, hanem csak református hívőből több mint 90 ezer él, nem igazán tudtak vele mit kezdeni. Első reakcióként legkézenfekvőbb megoldásnak a Szovjetunióban egyedüliként elismert baptistákkal történő egyesítést látták.

Furcsa fintora volt a sorsnak, hogy a kérdés felvetését – vagyis a kárpátaljai reformátusoknak a szovjet baptistákkal történő egyesülési lehetőségét – Ravasz László, a Magyar Református Egyház Egyetemes Konventjének lelkészi elnöke teremtette meg 1947 elején. A gondolat azután született meg a püspökben, hogy 1946 nyarán az Amerikai Déli Baptista Unió elnöke Moszkvában járt és „Az ottani látogatásáról a külföldi egyházi újságokban megjelent cikkek azt mutatják, hogy az oroszországi baptistáknak, akik ott a protestáns szövetség zömét s egyben vezetőségét alkotják, mind a moszkvai állami közegek, mind pedig a külföldi protestáns egyházak vezetőségei felé jó kapcsolataik vannak”. Ez indította tehát Ravasz Lászlót arra, hogy a Baptista Unió elnökéhez forduljon, s arra kérje azt, hogy „vegye fel a gondját ezeknek a gyülekezeteknek”, mert „a magyar reformátusokon ott (Kárpátalján – SZNI) betelt az ítélet, amit az evangéliumban olvasunk: Megverem a pásztort és elszélednek a juhok. Az elcsatolás után az ősi területen meghagyott magyar reformátusság tökéletesen elárvult, pásztor nélkül él, testvéri közösségből kiszakítva, önmagára utalva”. Mivel a püspök – hibásan – úgy tudta, hogy 1944 őszén a kárpátaljai lelkészek nagy többsége elmenekült szolgálati helyéről.

A Konvent Elnöksége 1947. március 5-én a Baptista Uniót „Isten országa építésében való együttműködésre” készült kérni, ám a március 11-én elkészült angol nyelvű levélben már a „kárpátaljai magyar reformátusok gyülekezeteinek az oroszországi protestánsok szövetségébe való beépítését” kérték. Mindeközben a helyi lelkészeknek címzett levélben arra szólította fel a kárpátaljaiakat, hogy „Isten országának együttes építése céljából keressék a kapcsolatot az oroszországi protestánsokkal”. Vagyis a baptisták elnökétől a gyülekezetek beépítését kérte, amely csatlakozást is jelenthet, míg a kárpátaljai lelkészektől csupán kapcsolatkeresést kért. E félreérthető fogalmazásbeli különbség okozta aztán a problémát a kárpátaljaiak és a szovjet baptisták között a megbeszélések ideje alatt.

Nem késett sokat Louie D. Newtonnak, a Baptista Unió elnökének válaszlevele Ravasz püspökhöz Budapestre és a baptisták vezetőjéhez, Jakob Zsidkovhoz Moszkvába. E leveleknek hatására 1947. június 2-án Kárpátaljára érkezett az Össz-szövetségi Evangéliumi Keresztény-baptista Tanács (ÖEKBT) egyik tagja, Ivanov Illés Grigorjevics. Mivel a szovjet vallásügyi megbízott nem ellenezte ezt, vélhetően az állami szervek is pozitívan (de legalábbis várakozóan) álltak a tárgyalások megkezdéséhez. Bizony, nem volt könnyű helyzetben a moszkvai vendég, mert a Tanács azzal az üzenettel küldte Kárpátaljára, hogy csak abban az esetben lát lehetőséget a reformátusokkal történő együttműködésre, ha azok joghatóságilag teljes mértékben alárendelik magukat nekik. Június első felében azonban – ahogy az egyik forrásban olvashatjuk – „a baptista egyház megbízottjával tervbe vett megbeszélést ezúttal nem sikerült előkészíteni és ez az ő mostani itt-tartózkodása alatt nem valósulhat meg”. A tárgyalások eredménytelen volta után Ivanov azonban nem utazott vissza Moszkvába, hanem azt a reformátusokkal tovább folytatta, csak már informálisan. Erről Gulácsy Lajos nővéréhez és sógorához írt egyik leveléből tudunk. Végül a három egyházmegye vezetősége június 27-én tartott beregszászi értekezletükön határoztak arról, hogy:

• írásbeli nyilatkozatot küldenek Ungvárra a területi vallásügyi meghatalmazottnak, hogy hajlandók együttműködni a baptistákkal,

• majd levélben keresték meg az ÖEKB Főtanácsot, amelyben Ravasz püspök levelére hivatkozva kijelentették, hogy „…hajlandók vagyunk megkezdeni az említett együttmunkálkodás gyakorlati keresztülvitelét”,

• végül pedig kitűzték a baptistákkal folytatandó első hivatalos tárgyalás idejét és helyét.

A megbeszélés helyszínéül Bátyút választották, elsősorban közlekedési szempontból jó megközelíthetősége miatt. A lelkipásztori értekezlet 1947. július 8-án zajlott le, s annak eredeti magyar nyelvű jegyzőkönyve is ránk maradt. Az egyházvezetés két kérdést tűzött napirendre:

a) Ravasz László leveleinek ismertetése;

b) megbízottakat választani a lelkészek közül, akik „a reformátusok és ev. ker. baptisták lelki egységéről és együttműködéséről szóló tárgyalásokra és megegyezés aláírására” felhatalmazást kapnak majd a jelenlévőktől. Az értekezlet résztvevői ebből kifolyólag két határozatot fogadtak el:

„1. Helyeseljük a Kárpátmögötti Ref. Egyház espereseinek Beregszászon 1947. június hó 27-én hozott határozatát, és szükségesnek tartjuk tanácskozásokat kezdeni Moszkvában az Ev. Ker. Baptisták Főtanácsával.

2. A tanácskozásra és a megegyezés aláírására a következő személyekből álló küldöttség választassék ki: 1. Vass József, 2. Ruszka Bertalan, 3. Gencsy Béla, 4. Dr. Sárkány Lajos, 5. Nagy József, 6. Illyés István.”

Három nap múlva Beregszászban a delegált református lelkészek és Ivanov, valamint kárpátaljai hittársa, Kovács F. I. újra tanácskoztak, s az erről fennmaradt jegyzőkönyvben érdekes megfogalmazás található, ugyanis abban a helyi lelkészek Kárpátontúli Magyar Református Egyháznak nevezték magukat. A megbeszélésnek valós eredménye nem volt, csak egymás megismerésére tettek kísérletet. Vagyis sem a bátyúi, sem az azt követő beregszászi találkozón nem fogalmazódott meg a két egyház egyesülésének kérdése. Vagy ha szóba is került, az nem lett jóváhagyva a reformátusok részéről, s ezért nem került jegyzőkönyvbe. A tárgyalások elhúzódását, lezárását elsősorban az bonyolította, hogy a református lelkészek között nem volt egyetértés a kérdésben – akarják-e ők is az egyesülést vagy sem. Tudjuk azt, hogy volt egy csoport, amely igen határozottan kiállt az egyesülés mellett, míg két esperes (Bary Gyula és Lajos Sándor) határozottan ellenezte azt, mondván – ez a kárpátaljai reformátusság felszámolásához vezetne.

Végül Gencsy Béla ungi esperes kezdeményezésére sikerült közelíteni az álláspontokat, aki azt javasolta, hogy fogadják el az együttműködést a baptistákkal, de csak bizonyos feltételek mellett. A megfogalmazott feltételek a következők voltak:

1. „Az Evangéliumi Keresztény-baptista Össz-szövetségi Tanácsát (EKBÖT) a reformátusok lelki központként elfogadják, ha a Tanácsba saját képviselőt delegálhatnak;

2. a reformátusok elismerik a terület főpresbiterének adminisztratív hatalmát, és megadják a lehetőséget az EKBÖT-nek, hogy ellenőrizze munkájukat és minden egyházmegyei tanácsban legyen képviselőjük;

3. a reformátusok megtartják istentiszteleti rítusuk minden sajátosságát, de lehetőséget adnak egyházközségeikben az EKBÖT képviselőinek felszólalására, s ezzel a (reformátusok) jogot kapnak az ev. baptista közösségekben történő igehirdetésre;

4. az egyházközségük vezetését maguk a reformátusok végzik;

5. a reformátusok saját esperesekkel rendelkeznek, akik lelki ügyekben csak az EKBÖT-nek vannak alárendelve, adminisztrativilag pedig még a főesperesnek;

6. Kárpátalja egyházainak lelki vezetését, s ezen belül a Református Egyházét is az EKBÖT egyik tagja végzi;

7. a Református Egyház önkéntesen hozzájárul az EKBÖT kiadásaihoz;

8. az EKBÖT utasításain kívül senkiét el nem fogadja, s a terület Református Egyháza nem tartja magát a budapesti Magyar Református Egyház Főtanácsa alárendeltjének;

9. az EKBÖT minden jogi és lelki felelősséget magára vállal, többek között a Református Egyház törvény szerinti regisztrációját is.”

E feltételeket átadták Ivanovnak, aki beszámolójában sikeresnek minősítette a reformátusokkal folytatott megbeszéléseket, s egyben reményét fejezte ki, hogy azok a baptista szövetséghez történő egyesüléssel végződnek majd.

Majd egy időre „szélcsend” állt be az egyesülési/együttműködési kérdést illetően. Ennek oka lehetett az is, hogy közben a „Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő vallásügyi tanács 1947. május 20-án kelt utasítására a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő vallásügyi tanács kárpátontúli területi megbízottja feloszlatta a magát »Keleti fivérek« klubjának nevező illegálisan működő szervezetet”. A feloszlatás tényéről hivatalos levélben értesítették Simon Zsigmondot, Horkay Barnát és Zimányi Józsefet is. Ettől függetlenül a Baráti Kör tagjai tovább folytatták missziós tevékenységüket. Vilyhovij kijevi vallásügyi megbízott úgy érezhette, hogy az események kicsúsztak a kárpátaljai vallásügyi meghatalmazott kezéből, s felszólíthatta, hogy személyesen járjon el a Baráti Kör tevékenységének beszüntetését illetően. Szeptemberben Ljamin-Agafonov magához hívatta Simon Zsigmondot, mint a kör vezetőjét, s számonkérte rajta, hogyan lehetséges az, hogy bár a Baráti Kört több mint három hónapja betiltották, ám az tovább tevékenykedik. „Abba kell hagyniuk – mondta a vallásügyi meghatalmazott – mert különben retorziók következnek”. Ezt azonban, úgy tűnik, nem vették komolyan a baráti körösök, mert a Biblia-körök tovább működtek. „Október elején kezdték mondogatni az asszonyok, hogy a biblia-körös fiúkat hívogatják a KGB-re, vallatják őket” – emlékezett vissza Horkay Barna. Aztán október 15-én letartóztatták Zimányi József és Horkay Barna lelkészeket, akiket a KGB a Baráti Kör két legaktívabb tagjának tartott. Mindkettőt hét év javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte a bíróság.

A Vallási Kultuszok Ügyei Tanács (VKÜT) irányelveiben 1947 júliusa és októbere között 180 fokos fordulat állt be a reformátusok és a baptisták közeledését illetően. Ezt Vilyhovij 1947. utolsó negyedévéről készített beszámolójából tudjuk, ahol külön pontban foglalkozott a két felekezet egyesítésének kérdésével. A köztársasági vallásügyi meghatalmazottnak a Szovjetunió VKÜT-hez benyújtott beszámolóban ezt javasolta: „A reformátusok (kálvinisták) egyházát az EKB-val (Evangélikus Keresztény-baptistákkal – SZNI) egyesíteni nem célszerű… Azok a folyamatok, amelyek a református egyházban zajlanak, arról tanúskodnak, hogy ezt az egyházat úgymond „üveg ernyő” alatt kell tartani és nem pedig eldugni az evangéliumi baptisták fedezéke mögé”. Vilyhovij véleményét osztotta moszkvai felettese, Poljanszkij is, s utóbbi 1948. április 20-i határozatában jóváhagyta a reformátusok és a baptisták egyesülésének megtagadását. Vagyis a két felekezet közötti tárgyalásokat az állami szervek megszakították, így tárgytalanná vált, hogy együttműködés vagy egyesülés lesz-e közöttük. Ám ugyanez a rendelet utasította az ukrán tagköztársaság megfelelő szerveit a református közösségek regisztrációs folyamatának mielőbbi elindítását.

Tehát így nem kerültek beolvasztásra a baptisták egyházába a kárpátaljai reformátusok 1947-ben.

Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya

PhD, történész,
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelem és Társadalomtudományi Tanszék