Volt egyszer egy Beadvány
Kárpátalja XX. századi története nem szűkölködik érdekes jelenségekben. A négy impériumváltás negatív tapasztalatai sajátos túlélési stratégia alkalmazására kényszerítették a helyi lakosságot. Az egyik az együttműködés volt az államhatalommal: egy jó állás elfogadása, előrelépés a ranglétrán: cserébe a lojális viselkedésért. A másik az új hatalommal szembeni bizalmatlanság, ezáltal felértékelődtek a lokális, személyes kapcsolatok, igazodási módszerek. Magyarán: ha a kárpátaljai el akart valamit érni, csak magára számíthatott. A címben szereplő „egy Beadvány” is ennek a hozzáállásnak az eredménye; azaz nem csak egy volt, és nem csak az önmagunkért kiállás eredménye, de haladjunk csak szép sorjában.
Az események szálai Kárpátalja szovjet fennhatóság alá kerüléséig vezetnek vissza. A 4. Ukrán Front csapatai 1944.szeptember 27-én lépték át az Északkeleti-Kárpátok hágóit. Az Árpád-vonal nevű védelmi bunkerhálózat segítségével a magyar honvédség ugyan viszonylag hosszabb ideig is feltartóztathatta volna a Vörös Hadsereget, de a gyakorlatban a román átállás megpecsételte a régió sorsát. Kárpátalja területét alig két hónap alatt elfoglalták a szovjetek: október végére Csap kivételével a terület szovjet katonai megszállás alá került.
Az, hogy a régió nem maradhat a magyar állam fennhatósága alatt, nyilvánvaló volt, az azonban, hogy Csehszlovákia részét sem képezheti majd, csak később derült ki. A moszkvai politika már 1944-ben megkezdte a terület szovjetizálását. Ennek első lépései között szerepelt a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának 0036-os számú titkos parancsa: minden 18–50 év közötti kárpátaljai magyar és német hadköteles személyt össze kell írni, majd később listák alapján szervezett módon hadifogolytáborokba kell őket szállítani. A lakosságot a Városparancsnokság 2. számú rendelete falragaszok formájában tájékoztatta, természetesen abban még fogolytáborokról szó sem esett, csak regisztrálásról és helyreállítási munkálatokról. Az első gyalogoszlopok 1944. november 18-án indultak el Szolyvára, majd onnan tovább keleti irányba. A folyamat málenkij robot néven égett bele a kárpátaljai magyar lakosság kollektív emlékezetébe.
1946. január 22-én (a szovjet–csehszlovák szerződés értelmében) a korábbi Kárpátalja területe Kárpátontúl néven kerül hivatalosan az USZSZK kötelékébe. Ez volt a régió XX. századi történetének harmadik impériumváltása – csakhogy míg az előzőekben az alapvető termelési és tulajdonviszonyok nem változtak, itt a terrort drasztikus társadalmi és gazdasági változások is fémjelezték. A férfilakosság elhurcolása után a történelmi egyházak eltiprása következett. A görögkatolikus egyházat egyszerűen beolvasztották a pravoszláviába, utolsó püspöke, Romzsa Tódor ellen előbb merényletet követtek el, majd a kórházi ágyán megmérgezték. Nem járt jobban a református és római katolikus egyház sem: papjaikat vagy a gulágra deportálták vagy ellehetetlenítették. A hitélet megtörésével párhuzamosan a még megmaradt magyarság másik vezető társadalmi rétegét, a módosabb parasztokat lehetetlenítette el az új rendszer a kulákperekkel és a kollektivizálással. Az 1940-es évek végére Kárpátalja magyarsága olyan traumán ment keresztül, melyből csak a ’60-as évekre tudott talpra állni.
A második világháború miatt bekövetkezett népességszám-csökkenésre (egyes becslések szerint 1945-ben csak 100-120 ezer magyar élt Kárpátalján) a lakosság demográfiai robbanással reagált. A ’60-as évek végére a magyarság száma újra elérte a 150 ezret. A növekedést a születettek mellett a gulágról visszatértek adták. A helyi kisebbségi közösségből azonban hiányzott a korábbi elit: a nemesség a világháború alatt vagy után elmenekült, a papságot és az értelmiséget szintén megtizedelte a szovjet terror. Az egyház perifériára kerülése miatt az egyetlen lehetséges vezető réteg, mely újratermelődhetett az adott körülmények között, az értelmiség volt. A háború végén a magyar tisztségviselők és tanárok jelentős része a front elvonulásával együtt menekült el a területről, nagy űrt hagyva többek között a helyi anyanyelvű oktatásban.
A háborút követően kiépített totalitárius rendszer mindenre rányomta a bélyegét: átalakult a társadalom szerkezete, az oktatási rendszer, a gazdaság. Teljes állami felügyelet alá került a sajtó (kezdetben a helyi magyar lapok csak az eredeti orosz vagy ukrán nyelvű médium fordításai voltak), a pártéletben (ellentétben például Erdéllyel) a magyarság nem vállalt szerepet (ebben közrejátszott a kvázi kollektív bűnösség státusza is, valamint a szovjet vezetés káderpolitikája).
Ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarság felállva a szovjetizálás csapásaiból az 1970-es évek elejére újra jelezni tudja, hogy létező, élő közösség, több tényező konstellációjára volt szükség. Egyrészt kellett az új értelmiség: 1946-ban megnyitotta kapuit az Ungvári Állami Egyetem, azon belül 1963-ban létrejött a Magyar Filológiai Tanszék, ahol végre legalább részben enyhíteni tudták a magyar iskolákban tapasztalható súlyos tanárhiányt. Ez lett a helyi magyar érzelmű fiatal értelmiség első gyűjtőpontja, ahonnan több próbálkozás is szárnyra kapott. Lényegében itt jött létre Kovács Vilmos vezetésével fiatal magyar irodalmárokból a Forrás Stúdió, melynek tagjai 1966-ban útjára indították az Együtt című szamizdat folyóiratot (ezt két év után a hatóságok betiltották). A folyamathoz a magyar tanszék oktatója, a Baltikumból visszatérő fiatal tanár, Fodó Sándor is csatlakozott, aki főleg a helyi néprajz fontosságát és kutatását szorgalmazta. Valami elindult, a magyarság kezdett magáról életjeleket adni.
Ahhoz azonban, hogy ezek az életjelek koncentrálódjanak, szükség volt számos, a ’60-as évek közepére eső helyi és nemzetközi szintű eseményre is. 1964-ben leváltották Hruscsovot a Szovjetunió éléről, helyét a középszerűnek tartott Leonyid Iljics Brezsnyev vette át. 1965-ben megjelent, majd betiltás sorsára jutott Kovács Vilmos Holnap is élünk című regénye, amelyben először foglalkozott valaki (ha csak érintőlegesen is) a kárpátaljai magyarság ’44-es tragédiájával. Szintén 1965-től vált részben, majd 1967-től teljesen önálló lappá a Kárpáti Igaz Szó (1945-től a Zakarpatszka Pravda fordítása volt csupán). Főszerkesztője az a Balla László (jól bevált káder, a területi pártbizottság tagja, a Kárpátontúli Területi Kiadónál szerkesztő) lett, akinek első önálló verseskötete már 1951-ben megjelent Zengj hangosabban! címmel. 1967-ben Mihail Szuszlov ideológiai KB-titkár kijelentette a fejlett szocializmus felépítését a Szovjetunióban. 1968-ban pedig (Kárpátaljáról is mozgósítva tartalékosokat és civileket is) a Szovjetunió fegyveres erői több másik országgal együtt bevonulnak Csehszlovákiába a Dubček-féle prágai tavasz vívmányainak eltiprására. A harci járművek menetoszlopai Ungváron is áthaladtak, mély benyomást keltve a magyar egyetemistákban.
A korábban vázoltak alapján kijelenthető: a korszakban a kárpátaljai magyarság mozgástere kettős volt. Egyrészt az akkori bipoláris világ egyik szuperhatalmának részét képezte, viszont a centrumtól oly távol, ami már szinte láthatatlanná tette a moszkvai pártvezetés számára. Másrészt ez a periféria előny is volt: a helyi magyarság valamilyen módon szervesen tudott kapcsolódni (ha csak egyoldalúan is) a magyar kultúrához, közélethez. Ebben az időszakban már lehetett magyar nyelvű folyóiratokat rendelni, magyar szépirodalomhoz jutni, ami sajátos kánon-átértelmezéshez vezetett egyes költőknél – a kárpátaljai magyarság és annak kultúrája szerves részét képezi az összmagyarságnak. Ezzel ellentétes állásponton volt például Balla László, aminek Szovjet magyarok című cikksorozatában hangot is adott. Összességében azonban Kárpátalja magyar lakossága a magyar állami televízió és rádió adásaiból tájékozódott, közép-európai időzóna szerint élt, ismerhette a szovjetnél jóval nyitottabb magyarországi kulturális életet.
A kárpátaljai magyar értelmiség köreiben is egyre gyakrabban fogalmazódott meg a nemzetiségi jogok határozottabb felvetése akár a felsőbb szovjet pártvezetés irányába is. Természetesen e kezdeményezéseket csak az értelmiség szűk, leglelkesebb rétege merte felvállalni, a kárpátaljai magyarság nagy többsége apolitikus volt abban az időszakban.
Így jutunk el a ’70-es évek elejéhez (mondhatni a Beadványok korához), ahol először csak egyéni próbálkozások voltak megfigyelhetőek a kisebbségi jogérvényesítés terén, noha a kezdeményezőik tudtak egymásról. Tudomásunk van pl. Polczer Endre beregszentmiklósi születésű fizika szakos középiskolai tanár kérvényéről az ungvári egyetemhez a magyar anyanyelvű diákok felvételijével kapcsolatban. Ebben a kérelemben a Nagyberegi Középiskolában szerzett pedagógusi tapasztalatainak adott hangot. Kérelmezte, hogy a magyar diákok kémiából és fizikából magyar nyelven felvételizhessenek, mivel az orosz vagy ukrán nyelvű felvételi csupán a diák nyelvi, és nem szakmai felkészültségét mérte. A rendszer kiismerhetetlenségét jelzi, hogy az egyetem vezetése támogatta a kérelmet, de csak az adott évben és csak egyéni eljárások alapján.
1970 októberében a szegedi Tiszatáj folyóiratban Kovács Vilmos és S. Benedek András (a Forrás Stúdió tagja) a következő címmel közölt tanulmányt: Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában. A cikk híre eljutott a kárpátaljai pártbizottsághoz is, és óriási botrányt kavart. A hivatalos álláspont szerint a „soviniszta”, „burzsoá-nacionalista” írás hamis képet közölt a kárpátaljai magyarság történelméről és az irodalmi életről. Az retorziók nem várattak sokat magukra: S. Benedek Andrást elbocsátották a Kárpáti Kiadótól és behívták a szovjet hadseregbe. A Kárpáti Igaz Szó hasábjain Balla László tollából több bíráló és cáfolatokat összegző cikk jelent meg (pl.: A nagy szovjet család kis magyar közössége, Elidegenedés, Mérges füvek). A sajtótámadás következtében a többi Forrás-tag is vegzálás alá került, nem publikálhattak vagy kirúgták őket az egyetemről, fiúk esetében következett a katonai szolgálat (Fodó Sándort is elbocsátották állásából, Kovács Vilmos a meghurcolás okozta sérelmeket élete végéig nem heverte ki).
A retorziókból kirobbant botrány szikrája fűtötte azt a lángot, mely a Forrás Stúdió tagjait 1971 őszén egy beadvány összeállítására ösztökélte, melyben reagáltak az őket ért vádakra (a sajtóban nyilván meg volt tiltva a válasz). A dokumentumot Georgij Smanykóhoz, Ukrajna Kommunista Pártja Kárpátontúli Területi Bizottságának titkárához és Jurij Mejheshez, az Ukrajnai Írók Szövetségének helyi titkárához, a Kárpáti Igaz Szó és a Kárpátontúl Ifjúság című újságok szerkesztőségeinek címezték. A dokumentumban a szerzők előbb tételesen cáfolták a Forrást ért rágalmakat, úgymint: nacionalizmus, sovinizmus, elhajlás a szocialista társadalmi normáktól. Ezt követően a Balla László által írt későbbi cikkek tartalmával foglalkoztak: leírták, hogy nem volt magyar nyelvű óvodahálózat, ami nagy nehézségeket okozott a beiskolázandó magyar gyerekek szüleinek. Csehszlovákiával párhuzamot vonva rávilágítottak, hogy ott 30 magyar nyelvű lap volt, ezenkívül számos tematikus kiadvány. Ebből következik, hogy a kárpátaljai magyar hírlapkiadás erősen alulreprezentált volt: csak a Kárpáti Igaz Szó képviselte az önálló magyar sajtót. A könyvkiadás esetében felvetik a szerzők, hogy míg Balla Lászlónak minden évben megjelent egy kötete a Kárpáti Kiadónál, addig a Forrás fiatal költőinek antológiája akkor már három éve tiltólistán volt.
A beadvány talán személyes hangvétele vagy túlontúli őszintesége miatt nem érte el a várt hatást, ellenben tovább folyt a vegzálások és zaklatások sora a Stúdióhoz köthetőekkel szemben. Ezért is dönthettek úgy az első beadvány alkotói, hogy egy második, bővebb, visszafogottabb összegzést nyújtanak be az illetékeseknek. Ez a dokumentum napjainkra a „72-es Beadvány” néven szerepelhet a köztudatban, melyre a szovjet időszak kárpátaljai magyar érdekképviseletének első dokumentumaként tekintünk. Az újabb beadvány előkészítésének ötletgazdái Fodó Sándor és Kovács Vilmos voltak, velük egy 10-12 fős fiatalokból álló csoport dolgozott. A fiatalok és mentoraik kapcsolata azért volt fontos, mert ez a generáció már a második világháború után szocializálódott, és kevésbé volt sikeres a megfélemlítésük, mint a szüleiké. A dokumentum nem első a sorban, viszont ez volt a legátgondoltabb, legjobban megszervezett próbálkozás.
Hosszas egyeztetés és tervezés után a lenini nemzetiségi elvek szem előtt tartásával fogalmazták meg beadványukat, melyet az SZKP legfelsőbb szerveinek juttattak el: a Politikai Bizottságnak és az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének (minden egyes gépelt lap hátoldalán 20-30 helyi lakos aláírásával). Fodó Sándor személyesen utazott Moszkvába, ahol egy hét után fogadták az ügyben. A dokumentum több szempont alapján tárgyalta a kárpátaljai magyarság problémáit, és megoldást is javasolt rájuk. Az érintett területek az (anyanyelvű) oktatás, magyar sajtó és színházkultúra kérdése, a közigazgatási és oktatási nyelvhasználat és az érdekképviselet pártszerveken belül vagy önállóan.
A válaszlépés és az eredmények megvalósulásában is kettősség figyelhető meg. 1973. március 6-án és 21-én Fodó Sándor hivatalos leveleket a kapott a Szovjetunió Oktatási Tanácsától. Az első egy értesítés volt a Beadvány megérkezéséről, a második már a döntést tartalmazta. Az oktatási területre reagáltak csupán: engedélyezték az anyanyelvű felvételi vizsgákat, kivéve ukrán és orosz filológián, de kizárólag a kárpátaljai felsőoktatásban, tehát az Ungvári Állami Egyetemen. A hosszabb távú eredmények közé tartozott a magyar nyelvű óvodahálózat kiépítésének befejezése Kárpátalján, a magyar felvételi meghonosodása az Ungvári Állami Egyetemen, valamint a magyar funkcionáriusok megjelenése a politikai életben. A magyar érdekképviselet, tanárképzés és magyar színház lehetősége elvetésre került.
A felvetett kérdések kivizsgálására Moszkvából vizsgálóbizottság érkezett, amelynek távozása után a helyi vezetés ismét hajszát indított a feltételezett szerzők ellen. A módszer a már korábban alkalmazott erkölcsi meghurcolás, egzisztenciális ellehetetlenítés volt. Többeket a munkanélküliség veszélye fenyegetett, mely akkoriban hosszabb fennállás esetén bűncselekménynek számított. Az események több szereplője is a Magyarországra való önkéntes kitelepedést választotta. A folyamat (Tiszatáj-cikk – Forrás Stúdió beadványa – ’72-es Beadvány – sajtókampány a Kárpáti Igaz Szóban) odáig terjedt, hogy a moszkvai magyar nagykövetség is foglalkozott a kérdéssel. 1972–76 között több jelentésben is elemzik az eseményeket, előbb csak kis helyi nacionalista költők problémájának nevezik az ügyet, utóbb azonban arra a következtetésre jutnak, hogy kritikával kell fogadniuk a Balla László által írt cikkek tartalmát.
Összességében véve a ’70-es évek elején indult folyamatok beindítói nagy árat fizettek bátorságukért: elbocsátások, a publikációs lehetőség megvonása, emigráció, az egyetemi képzés felfüggesztése várt rájuk. Kiállásuk hosszú távon semmiképp nem bizonyult fölösleges erőfeszítésnek: a nemzetiségi jogokat érintő kérdések a későbbiekben a szervezett kárpátaljai magyar érdekképviselet főbb célkitűzései lettek, melyek számos esetben 1989–91 között meg is valósultak.
Császár István,
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola,
Történelem- és Társadalomtudományi Tanszék, oktató
