30 éve Beregszászban járt a Ferencváros!

Egy évforduló margójára

2020. június 1., 09:57 , 1008. szám

A nemzet csapataként is emlegetett Ferencváros labdarúgó-együttese az elmúlt 80 év során kétszer lépett pályára Kárpátalján. Először 1942-ben járt az akkor még magyar fennhatóság alatt álló Ungváron, a következő fellépésre viszont közel fél évszázadot kellett várni. 1990. június 1-jén – igazi népünnepély keretében – Beregszászban vendégszerepelt a legnépszerűbb magyar klub. Az eseményen huszonévesként jómagam is a helyszínen szurkolhattam a gyerekkorom óta kedvenc csapatomnak, a Fradinak. Ráadásul ezt a klubszeretetet csak megerősítette az a tény, hogy azon a pénteki napon egy olyan Fradi-zászlóval leptek meg a kedves vendégeink, amelyet előtte az egész csapat dedikált, és amelyet azóta is féltve óvott ereklyeként őrzök emlékeim között.

Arról, hogy az 1989–1990-es idény végén a Fradi Beregszászba látogat, már néhány héttel előtte kiszivároghatott hír, mert jól emlékszem rá, hogy még előtte felvettem a kapcsolatot az FTC akkori legendás krónikásával, Nagy Bélával – természetesen levél formájában –, akit megkértem, hozzon vagy küldjön nekem egy Fradi-zászlót. Az ajándék a csapattal együtt megérkezett, és az már csak ráadás volt, hogy minden játékos saját kezűleg dedikálta is a zöld-fehér, címeres zászlót. Az időközben alaposan megkopott és fényét, de értékét nem vesztett ereklyén olyan kiváló labdarúgók kézjegye szerepel, mint a kora legnagyobb tehetségének tartott Limperger Zsolté, az idény gólkirályaként végző Dzurják Józsefé, a csupaszív és később tragikus körülmények között életét vesztő Simon Tiboré, és a ,,hírverő meccset” amolyan Pitkin-módra közvetítő, és Simi után egy évvel, 2003-ban elhunyt legendás sportriporter, Molnár Dánielé… Ismeretlen okból nem tartott a néhány nappal korábban az NB I-ben bronzérmesként végző csapattal Rákosi Gyula vezetőedző (néhány nap múlva már Nyilasi Tibor váltotta a kispadon), valamint az akkor a Fradi szakosztály-igazgatójaként dolgozó legendás Albert Flórián sem. Azért az FTC-t irányító Szűcs Lajos sem volt ismeretlen, hisz fénykorában 37-szer szerepelt a magyar válogatottban, egyszer pedig a világválogatottba is meghívták.

Természetesen eljött még a Vérke-parti városba a Fradinál akkor még ifjú sportvezetőként szárnyait bontogató és kárpátaljai gyökerekkel rendelkező Magyar Zoltán is, aki két évvel később oroszlánrészt vállalt a sporttörténelmi ungvári Ukrajna–Magyarország válogatott mérkőzés megrendezésében, és aki így emlékezik a három évtizeddel ezelőtti eseményre:

,,Emlékszem, egy nagyon hosszú és kimerítő idény lezárásaként érkeztünk Kárpátaljára, és bár eredetileg úgy terveztük, hogy Beregszász mellett Ungváron és Visken is pályára lépünk majd, de erre már nem volt sem ideje, sem energiája a csapatnak. Az akkor felújításon átesett beregszászi Barátság stadionban tömött lelátók előtt szerepeltünk, mérhetetlen szeretet övezte csapatunk játékosait, a helyi szurkolók nagyon hálásak voltak, hogy élőben és testközelből láthatták a kedvenceiket.

A népszimpátia mellett a közvetlen vendéglátóink is alaposan kitettek magukért. Az itt eltöltött másfél nap alatt bankettvacsorát rendeztek a tiszteletünkre, meginvitáltak minket az Arany Pávába, a Fácánba és a Pacsirtába is…”

Hogy a meccs­ről is ejtsünk néhány szót, végül 3-1-es vendégsiker született, a Nemzeti Sport szűkszavú beszámolójából kiderült, hogy Dzurják Csöpi duplája mellett a vendégek részéről még Keresztúri volt eredményes (sajnos, arra már nem emlékszem, hogy a vendéglátóktól ki lőtte a becsületgólt.). A sportnapilap három héttel később, 1990. június 23-án Az olvasóé a szó című rovatában röviden leközölte a találkozóról írt (élmény)beszámolómat is, amit szintén szép emlékként őrzök.

Rég volt, szép volt, és igaz volt.

Jakab Lajos