Viskről a Magyar Állami Operaházba

Interjúnkban egy olyan fiatal tehetséges kárpátaljai énekes hölggyel beszélgettünk, aki kitartásának és tehetségének köszönhetően hosszú utat bejárva ma már a Magyar Állami Operaház magánénekeseként állhat színpadra. A viski származású fiatal művésznő, Brassói Jőrös Andrea szerint a legfontosabb a hivatás iránti elkötelezettség, fegyelmezettség, és minden körülmény között embernek maradni. Beszélgetésünk során megtudhatjuk, hogy az operaénekesek is énekelnek népzenét, és hogy milyen út vezet Kárpátaljáról a legnagyobb színpadig. Arról is beszélgettünk, hogy a japánok miként tekintenek a magyar zenei kultúrára.

– Kárpátaljáról, az egykori koronavárosból, Viskről származol. Beszéljünk egy kicsit a gyermekkorodról. Hogyan jött a zene, az opera az életedbe?

– Már az első megszólalásom előtt énekeltem, ez volt a legelső emléke édesanyámnak, amikor néhány hónapos koromban ahelyett, hogy gügyögtem volna, én inkább dudorásztam. Soha nem volt számomra kérdés az, hogy zenével szeretnék foglalkozni, hogy ez lesz a hivatásom, és ez az, amihez talán igazán értek. Először zongorázni tanultam, természetesen végig énekeltem mellette a gyermekkoromat. Legelőször a népzenében értem el sikereket, és azt gondoltam, hogy ez a vonal lesz az, amit végig szeretnék vinni az életemben. Aztán debreceni tanulmányaim során éreztem azt, hogy nagy lehetőségek rejlenek az opera műfajában és a hangomban is, megkaptam minden támogatást a tanáraim részéről, ők buzdítottak arra, hogy érdemes lenne a hangomnak felmérni a lehetőségeit. Ez volt az, ami motivált, amiben aztán egyre több sikerem lett, persze rengeteg munkával, és így kerültem a klasszikus éneklés, az opera világába. Visszatekintve az elmúlt időszakra, sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljöhet az a nap is, amikor felállhatok a Magyar Állami Operaház színpadára. Nagyon várom, hiszen valójában a mostani szeptemberi évadtól vagyok igazán az operaház magánénekese.

– Ez azt jelenti, hogy komolyabb szerepet kaptál az Operaháznál?

– A márciusi előadásunk egy amerikai szerző, Jake Heggie operája, amely egy valós történetet dolgoz fel Ments meg, Uram! címmel. Ez az operaház keresztény évadának részeként került volna bemutatásra, amely most átkerült szeptemberre. A mű egy kortárs opera tele blues-os zenei elemekkel, melyben én egy meggyilkolt fiú édesanyját játszhatom, amely külön lelki nehézséget is okoz a számomra, hiszen egy ilyen jellegű szerep megformálása nagyon embert próbáló és szívfacsaró tud lenni. Nagyon szép és megtisztelő feladat. Szereposztás tekintetében ez egy középszerep. A következő évadban kaptam kisebb szerepeket is, illetve decemberben énekelni fogok a Britten Szentivánéji álom című operájában – ezzel diplomáztam a Zeneakadémián – Titánia szerepében, amely egy főszerep.

– Tehát hivatalosan szeptembertől a Magyar Állami Operaház magánénekese lettél.

– Ez így van, ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy szabadúszóként veszünk részt különböző produkciókban. Az operaház a magánénekeseit egy-egy szerepre, előadásra szerződteti. Mindez nagyon megtisztelő.

– A jelenlegi helyzet, azt gondolom, a művészeket különösen megviselte. Hogyan éli meg a karantén idejét egy művész?

– Valójában úgy, mint egy pofoncsapást. Az a munka, amelyet eddig természetes volt, hirtelen eltűnt az életéből. A bizonytalanság nehéz, hiszen azt sem lehet tudni biztosra, hogy mikor lehet folytatni a szakmát. Ezt követően mégis talpra kell állni, tervezni az elkövetkező időszakot.

– Hogyan zajlik a tervezés ebben a helyzetben? Vannak-e új előadások, fellépések, például ha csak az őszi évadot vesszük?

– Művészként a különböző előadások és koncertek előkészítése állandó munkafolyamat, ahogyan az is, hogy az ember szinten tartsa magát, fejlődjön, és ne engedje azt, hogy az eddig felépített munka és fejlődési folyamat megálljon. Az elmúlt két hónap és a mostani időszak is arról szól, hogy akár mesterrel együtt, vagy egyedül kell gyakorolni azokat a műveket, amelyeket a következő hónapok előadásai hozhatnak. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz az Magyar Állami Operaház felkérőjében szép feladatok várnak rám, amelyre minden egyes hónapot fel kell használni, hogy fel tudjak készülni. Bízom benne, hogy augusztus közepétől elindulnhat a munka. Rám legközelebb szeptemberben vár bemutató, amely a veszélyhelyzet miatt márciusban elmaradt, erre készülök most, illetve meghallgatásokra. Nem áll meg az élet, csak nehezebb egy picit megtalálni a motivációt akkor, amikor bizonytalan az új munka megkezdése, az előadások előkészítése.

– Bizonyára nem egyszerű út vezet Viskről a Magyar Állami Operaházig. Említetted, hogy a népi énekléssel kezdted, aztán jött egy fordulópont, amely végül az operaénekesi pályára vitt. Mennyire volt rögös az út idáig?

– A fordulópont a népi éneklés és a klasszikus éneklés között az volt, amikor Debrecenben a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában volt egy szakmai vizsgánk. Ott sikerült egy olyan emelkedett koncertélményt szerezni magamnak és a tanáraimnak is, amely egyszerűen megfordította bennem ezt a dolgot, és elkezdett egy belső motiváció megszületni, hogy milyen lehetnék a klasszikus ének területén. Azelőtt mindig volt bennem egy kettősség, hogy melyik az én utam: a klasszikus vagy a népi. S amit az ember nem tud megmagyarázni, azt úgy nevezném, hogy volt egy isteni sugallat, amely aztán átbillentette ezt a kettősséget az operaéneklés mérlegére. Ezt követően már egyértelművé vált számomra, hogy ez lesz az én utam. A szakközép után így kerültem a Debreceni Egyetem magánének–klasszikus ének szakára, amelyet sikeresen elvégeztem, ezt követően a budapesti Zeneakadémiára felvételiztem, ahol Pászthy Júlia tanárnő látta meg bennem a lehetőséget, és felvett az opera mesterszakra, melyet 2016-ban fejeztem be. Útmutatása meghatározó az énekesi pályámnak a létrejöttében, rengeteg segítséget kaptam tőle technikailag, emberileg, előadóművészileg, s persze ott volt Almási-Tóth András rendező tanárunk, akinek az osztályában jártunk, ő szintén próbálta kihozni belőlünk a legtöbbet színészileg. Valóban egy komplex előadóművésszé válás volt ez a budapesti zeneakadémiás két év. Ezt követően pedig a pedagógusi képzést is elvégeztem. Így jutottam a nagybetűs életbe, ahol következtek a meghallgatások, a koncertfelkérések a diploma-előadásom után.

– Viszonylag fiatal vagy ebben a műfajban, hiszen a nagy operaénekesek jóval idősebbek. De már így is volt néhány jó szerep, előadás. Mi az, amit szívesen eljátszanál az előtted álló évek során, és mi az, ami nagyon tetszett az eddigi szereposztások közül?

– Valóban a pályám elején járok még, de már eddig is nagyon szép és érdekes feladatok találtak rám akár az operavizsga során, vagy például tavaly volt egy főszerepem a debreceni Csokonai Színházban, ahol Rossini-operában, az Ory grófjában Adél grófnét énekelhettem. Itt tapasztaltam meg, hogy mit jelent az, amikor estéről estére egy ekkora szerepre készülve színpadra állhatok. Ez egy vígopera, amelyben az énekelni való rendkívül nehéz, és nagyon mozgalmas maga a játék is, amely külön nehezítette a megformálást. De nagyon élveztem, hiszen van egy nagyon vicces és egy drámai vonala is a személyiségnek. Szeretnék Verdi Traviatát, vagy egy Tatjanát énekelni a Csajkovszkij Anyeginjéből oroszul, esetleg Mimit a Puccini bohém életéből, de akár Verdi nagy szerepeket: a Verdi- és Puccini-vonal az, amely nagyon tetszik. Ami most várhat rám pályámnak ebben a szakaszában, az kortárs operák és a Mozart-operák női alakjai.

– Az elmúlt évek során sikerült nemzetközi vizeken is bemutatkoznod. Mesélnél erről?

– Olyan helyeken megfordultam már, amelyekről álmodni sem mertem volna. A legelső, ami eszembe jut, az Ausztrália, hiszen az volt a legtávolabbi utazásom. Csodálatos élmény volt: a magyar nagykövetségen adhattunk egy Bartók–Kodály-koncertet 1956-kapcsán Czébely Beáta zongoraművésszel, aki szintén viski származású. Vele jártunk aztán ugyanezzel a műsorral Tokióban is, amely szintén különleges élmény volt, hiszen egy hatalmas koncertteremben volt előadásunk. Hihetetlen, hogy a japánok hogy viszonyulnak a magyar kultúrához, és mennyire tisztelik és szeretik a magyar zenét: Kodályt, Bartókot, Lisztet. Taraszova Brigittával és Krisztinával Münchenben, Berlinben, Stuttgartban járhattunk, valamint Londonban volt egy nagyon megtisztelő felkérésünk, ahol egy ausztrál Bartók kutató kapott állami kitüntetést – ezen az eseményen is felléphettünk. Természetesen Budapesten is voltak nagyon szép felkérések. Különösen a Budapest Music Center felkérései, ahol számos kortárs koncert produkciókban vehettem részt. Ezek állandó részei a munkásságomnak. Jelenleg is készülök egy nagyobb kurzusra, amely Kurtág György és Eötvös Péter vezénylésével fog zajlani, s ahová a világ minden részéről érkeznek karmesterek.

– Bár már egyre inkább az opera vonzáskörében vagy, azért mégsem szakítottál a népi vonallal sem. Az elmúlt években voltak olyan fellépések, amikor a népzene is jelen volt.

– Valóban. A Hagyományok Háza vezetősége jól meglátta a lehetőséget abban, hogy mi lenne, ha ötvöznénk a népzene és a klasszikus zenei vonalat. Hiszen ez a két műfaj nagyon jól tud hatni egymásra. Megtisztelő volt számomra, amikor a Hagyományok Háza Kodály-műsorában énekelhettem: én például a cigányzenekari és népi zenekari kísérettel énekeltem el egy-egy népdalt, az énekes társam, Pál Eszter pedig zongorakísérettel énekelt. Azt tapasztaltuk, hogy nagy sikere volt az előadásnak.

– Sokan mondják, hogy a viskiekben a népművészet szeretete mind a mai napig erősen él. Mindez benned is ott ragadt valahol belül?

– Így van, ez abszolút bennem él. Sőt még ma is, ha nagyon figyelek a népi hangszínemet és éneklésmódomat mindig vissza tudom hozni. Nem is szeretek klasszikus hangon énekelni népi éneket. Azonban minél kevesebbszer próbálom ezt csinálni, mert teljesen más izmokat mozgat meg, amivel óvatosan kell bánni. De a népművészet nem tud, és nem is akarom, hogy eltűnjön. A mai napig visszajárok a péterfalvai népzene-, néptánctáborba, ahol egyrészt tanárként, másrészt résztvevőként vagyok jelen. Minden éven szeretném magamba szívni azt erőt, amely egész éven keresztül feltölt. Olyan értékeket lehet kapni azalatt az egy hét alatt, amit nem tud az ember nélkülözni, ám idén ezt sajnos meg kellett tanulnunk. Nagyon szívesen jövök tanítani, valamint a kóruséneklésben is részt venni, és kórushangképzést is tanítani. Évek óta klasszikus zenei koncertet is szervezünk, és próbáljuk a következő nemzedéket felkészíteni: sok népi énekes is jön, de sok olyan gyermek is, akik talán az én példámon is felbuzdulva szeretnének klasszikus zenét is tanulni.

– Mind a mai napig visszajársz Kárpátaljára. Mennyire tartod fontosnak a szülőföldet, azt hogy haza, Kárpátaljára is adj valamit?

– Trianon századik évfordulója környékén talán most érezzük igazán az elszakítottságot, amikor nem tudtunk hazajönni, hiszen a határt lezárták. Nagyon sokszor járok haza, és nagyon fontos nekem, hogy az itthoni légkört magamba szívjam, és a köteléket erősítsem a szülőföldemmel, az itthoniakkal. Szerencsém van, hogy a férjem, aki nem kárpátaljai származású, de ő is nagyon szívesen jön mindig. Úgy érzem, amellett, hogy az ember kiteljesíti a saját szakmai és magánéletét, amit a Jóisten rábízott, hazafelé is egy felelősséggel tartozik. Ezért is örülök annak, amikor a péterfalvai táborokban, vagy különböző alkalmakkor segíthetek az itthoniaknak. Számomra ez egy felelősség, a hazagondolás, az, hogy csak úgy tudunk megmaradni, hogyha mindazt az értéket, amelyet megtanultunk, azt át tudjuk adni itthon. S ebből adódóan minden éven igyekszem, hogyha lehetőségem nyílik rá, itthon, Visken is koncertezni akár az Év Embere rendezvényeken, vagy más felkéréseken.

– Visszatérve az operához. Ez olyan műfaj, amely nehezen szólít meg tömegeket. Hogyan lehet népszerűvé tenni a fiatalok, az emberek körében?

– Azt gondolom, hogy az operába olyan életigazságok vannak bele komponálva, amelyek mindenkor emberéhez szólnak. Ezek a művek örök érvényűek. Természetesen vannak olyan művek, amelyekkel sokkal jobban be lehet vonzani a közönséget, de megvan az a rétege is az embereknek, akik a drámai mondanivalón keresztül kapnak lelki többletet. Budapesten van egy kis társulatunk, az Opera Kompánia, akikkel próbálunk gimnáziumokban gyerekekhez eljuttatni vígoperákat magyar nyelven. Hiszen a legtöbb opera nem magyar nyelven íródott, emiatt nehéz a történet megértése. Igyekszünk mai eszközökkel eljuttatni a fiatalokhoz az operát. Eddig öt előadást sikerült játszani, mindenhonnan jó visszajelzéseket kaptunk, ami után a tanárok könnyebben tudták elvinni egy-egy operaelőadásra a gyerekeket. Valóban egy olyan műfajról beszélünk, amely nehezen tud eljutni az emberek szívéig, nagyon óvatosan kell azzal bánni, hogy mit hall először egy operába még nem járó ember, ezért a gyerekeket igyekszünk a befogadás felé terelni. Sok kortárs előadásban játszom. Ez is egy nagyon nehéz út, még azokat is nehéz befogadóvá tenni, akik szeretik az operát és eljönnek egy Puccini- vagy egy Verdi-operára. Ez misszió is egyben, azért is dolgozunk, hogy ezeket az újfajta műveket is megkedveltessük.

– Mi a fő alapértéke a munkásságodnak, a művészetednek?

– Talán onnan kezdeném, hogy érzem a felelősségtudatot saját tehetségemmel szemben, amit az Úristentől kaptam. Amit kaptam, azt próbálom annyira tökéletesíteni, és abban annyi munkát bele tenni, hogy méltó legyek arra, hogy én ezt az ajándékot hordozhassam. Ez az alapértékem. Mindezt próbálom komolyan véve, szorgalommal, bizalommal végezni. Számomra ez is nagyon fontos, hiszen ez egy farkasvilágban élünk, amiben élünk, így minden szakmában nagyon nehéz manapság marandót alkotni és embernek maradni. Nagyon szeretném úgy végigjárni az életet, hogy amellett, hogy – a tehetségemet kibontakoztatva, arra figyelve, hogy miben tudok fejlődni, sosem átgázolva vagy átlépve embereken – megmaradjak elsősorban embernek és után művésznek.

Váradi Enikő