Boldogulás szülőföldön (10. rész)

Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy a megmaradásunk zálogai

Vajon milyen lehet fiatal kárpátaljai magyarként egy ukrán nemzetiségű óvodában bemutatni, megszerettetni a magyar kultúrát a gyerekek számára? Hogyan kell vezetni egy felsőoktatási érdekképviseletet? Melyek azok az inspirációk, amelyek elősegítik a mindennapi közösségépítő életet és a másokkal való konstruktív kapcsolattartást? A kérdésekre a választ cikksorozatunk e heti részében két olyan kárpátaljai magyar fiatal adja, akik szerves részét képezik a közvetlen környezetükben élő közösségnek.

– Meséljetek magatokról.

– Nevem Bence Norbert, Bátyú nagyközségében születtem, és 24 éves vagyok. Középiskolai tanulmányaimat követően, 2013-ban sikeresen felvételt nyertem az Ungvári Nemzeti Egyetem (UNE) Ukrán–Magyar Oktatási-Tudományos Intézet fizika karára. Az egyetemen ismerkedtem meg a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségével (KMDFKSZ), illetve a Momentum Doctorandus kárpátaljai magyar doktoranduszok szervezetével (MD). Egyetemi éveim alatt 6 évet tevékenykedtem a KMDFKSZ kötelékében, ebből 2 évet aktivistaként, 2 évet elnökségi tagként, majd 2 évet elnökként. A diákszövetségnek köszönhetően bejártam az egész Kárpát-medencét, így számos közgyűlésen, vezetőképzőn, szabadegyetemen, nyári fesztiválon vehettem részt. Mindemellett szakmai tapasztalatot, új barátokat szereztem. Ez év februárjától a kárpátaljai magyar doktoranduszok (MD) alelnökeként segítem a szervezet munkáját.

– Szanyi Evelinnek hívnak, Kisdobronyban születtem, 24 éves vagyok. Már az általános iskolában tudtam, hogy a későbbiek folyamán gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Így jött az ötlet, hogy felvételizzek a munkácsi tanítóképzőbe. Az alapképzés befejezése után 2014-ben úgy döntöttem, hogy tanulmányaimat a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola óvodapedagógia szakán folytatom. Ezzel egy időben felvételiztem az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, ahol jelenleg is mesterképzésen tanulok.

Tanulmányaim megkezdésével párhuzamosan elkezdtem dolgozni a kisdobronyi óvodában. Érdekessége a dolognak, hogy nemcsak magyar, hanem nemzetiségi csoportban is. Most már elmondhatom – akkor még nem tudtam –, hogy hatalmas feladatot vállaltam. Itt tudatosult bennem, hogy végérvényesen az óvoda az a hely, ahol igazán otthon vagyok. 2018-tól szórványban kezdtem el dolgozni, az Ungvári 21. Számú „Fecske” Óvodában.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok, itthon helyezkedtetek el?

Evelin: Mondhatom, soha nem éreztem úgy, hogy szülőföldemtől távol kellene folytatnom tanulmányaimat és munkámat. Itt élek szüleimmel, itt vannak barátaim. A főiskolai tanulmányaim során egy olyan embert ismerhettem meg, aki nemcsak a tanárom, hanem a barátom is lett. Ő volt az az ember, aki arra ösztönzött, hogy szülőföldjén is érvényesülhet és lehet valaki sikeres. Ekkor jött a lehetőség, hogy Ungváron dolgozzak egy óvodában, ahol az a feladatom, hogy magyarul tanítsam az ukrán gyerekeket. Megismertessem velük nemzetünk kultúráját, nyelvét, hagyományait.

Norbert: Mesterdiplomás fiatalként tudtam, hogy két választásom van: vagy Kárpátalján maradok, tovább tanulok és megpróbálok elhelyezkedni pedagógusként, vagy megízlelem a külföldi életet. A választásban mérvadó volt, hogy 2019 nyarán a kapumra tűzték azt a bizonyos „papírcetlit” – megkaptam a katonai behívómat. Mivel nem akartam elszakadni a szülőföldemtől hosszabb időre, de maradni sem tudtam a kéretlen cetli miatt, úgy döntöttem, hogy kamatoztatom a megszerzett közösségépítő tudásomat, és megpályázom a Miniszterelnökség – Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi Sándor-program ösztöndíját. Mivel nem szerettem volna elszakadni Kárpátaljától sem, így felvételiztem az UNE fizika karának doktori képzésére. 2019 szeptemberétől pedig egészen 2020 júniusáig a vajdasági dél-bánáti magyar szórványközösségekben folytattam identitásmegőrző tevékenységet Versecen és Ürményházán. Azonban a legfőbb oka az itthonmaradásomnak a család volt, illetve azok az emberek, akik körülvesznek, akikkel felnevelkedtem, s mai napig tartom velük a kapcsolatot.

– Milyen volt a kezdet kezdete?

Evelin: Eleinte nem volt könnyű összeegyeztetni a tanulást és a munkát, de kihívásnak éreztem, amit sikerült megoldanom. Mellette két különböző szakirányt választottam, mindkettő különös odafigyelést igényelt. Köszönettel tartozom tanáraimnak a felém nyújtott segítőkészségükért.

Norbert: Egyik kedves egyetemi tanárom még első évfolyamos hallgatóként azt mondta a csoportunknak: „A kezdet mindig nehéz!” Igaza volt. Nem könnyű az egyetemre tisztességesen bekerülni, és azt úgy el is végezni. Kihívás egy civil szervezetet vezetni vagy éppen annak tagja lenni, ha szeretnénk komoly eredményeket elérni. Első évfolyamos hallgatóként fogalmam sem volt arról, hogyan kell megszervezni egy gólyatábort vagy éppen egy gólyabált (az 1-2 ezer fős diákfesztiválról ne is beszéljünk). Hogyan kell megírni egy kutatói pályázatot vagy csak egy magas színvonalú önéletrajzot; bele se mertem gondolni, hogy milyen érzés első alkalommal kiállni egy tudományos diákköri konferencián, és bemutatni a kutatási tevékenységemet vagy hogy milyen egy színvonalas publikációt megírni – de mindezeket valahol el kellett kezdeni. Mostanra elmondhatom, hogy nem volt könnyű, de kellő akarattal és kitartással sikerült elérnem a magam elé kitűzött célokat.

– Milyenek az eddigi tapasztalatok? Mik jellemzik leginkább a munkáitokat?

Evelin: A városi óvodában eltelt idő során sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Ez egy teljesen más közösség, mint egy vidéki óvoda. Nemcsak azért, mert nem magyar gyerekeket kell oktatni, hanem azért is, mert meg kellett találni a közös hangot a szülőkkel is, akik néha szkeptikusan tekintettek a munkámra. Mára ez a bizalmatlanság az elvégzett munkának köszönhetően elmúlt. Ez év március 8-án sikerült egy magyar táncházat is bemutatni a szülőknek és gyerekeknek, ami hatalmas sikert aratott. Munkámban maximalista vagyok, szeretem a pontosságot, precizitást.

Norbert: Az eddig megszerzett tapasztalataimat nemcsak az egyetemen vagy az általam vezetett civil szervezetnél szereztem. Dolgoztam fatelepen, aztán telefonos operátorként, Kaszonyban a termálfürdőben takarítóként, ahol megtanultam, hogy a munka nem szégyen; Párizs mellett éttermi kisegítőként, ahol megízleltem a külföldi munka minden „szépségét”. Ugyanakkor a legtöbb szakmai tapasztalatot az egyetemi éveim alatt szereztem, ahol megtanultam csapatban gondolkozni, közösség­építő rendezvényeket szervezni, pályázatot írni, előadásokat elkészíteni, konferenciákon fellépni, publikálni stb. Ezek a tapasztalatok segítettek eljutni idáig, s tudom, hogy mindegyikre szükségem volt ahhoz, hogy a továbbiakban is megálljam a helyem.

– Evelin, történt-e a munkád során valamilyen extrém, vicces vagy furcsa, esetleg érdekes eset, helyzet?

– Munkám minden egyes napja tartogat valami érdekeset, vicceset. Jó látni, mire képesek a magyar gyermekjátékok, mondókák a gyermeki lélekkel, melyek a csillogó gyermekszemekben tündökölnek.

– Véleményetek szerint hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség?

Evelin: Szerintem a fiatalok itthontartásához több munkalehetőségre és anyagi megbecsülésre lenne szükség. Ez az oka annak, hogy egyre többen döntenek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket, külföldön kezdve új életet. Kárpátalja turisztikai régió, ezért a turizmust is fejleszteni kellene, ezáltal új munkahelyeket létrehozva. Viszont a régió fejlesztéséhez befektetőkre volna szükség.

Norbert: Több határon túli régióban és az anyaországban is megfigyelhető a kivándorlási folyamat, amelyre – én úgy gondolom – az lenne az egyik megoldás, ha fiataloknak is lehetőséget biztosítanának a kibontakozásra. Olyan munkahelyeket kellene teremteni, amely motiválhatja a fiatalokat az itthonmaradásban (pl. versenyképes fizetés + a társadalmi-gazdasági biztonságérzet megteremtése).

– Milyen módon lehet Kárpátalján sikeres egy fiatal? Mit gondoltok erről?

Evelin: Kárpátalján egy fiatal akkor lehet sikeres, ha alkalmazkodni tud az adott közeghez, munkaszerető és mindig tettre kész. Az a fiatal, aki fejlődik, keresi a lehetőséget, és kihasználja azt, sikeres lehet bárhol.

Norbert: Ha a szülőföldön maradást választjuk, akkor igenis meg kell mutatni, hogy mi, kárpátaljai magyarok vagyunk, akik, mint tudjuk, a jég hátán is megélünk, mert feltaláljuk magunkat! Számos új lehetőségük van a helyi magyaroknak, amelyeket meg kell ragadni, addig kell próbálni, amíg nem sikerül. Nem utolsósorban soha nem szabad feladni a céljainkat, a vágyainkat, mert azok megléte elengedhetetlen egy sikeres kárpátaljai fiatal számára.

– Hogyan élitek meg kárpátaljai magyar fiatalként az itthoni mindennapokat, akár a munkátokban, akár a munkátokon kívüli életetekben? Továbbá hogyan néz ki egy napotok vagy hetetek?

Evelin: Munkanapjaim általában zsúfoltak. Vagy munkába igyekszem vagy pedig az egyetemre. Munka után szülői kérésre foglalkozásokat tartok ukrán gyerekeknek. Heti két alkalommal az „Esernyő” gyermekközpont oktatója vagyok, ahol játékos formában próbálom megszerettetni anyanyelvemet. A karantén kezdete előtt egy újabb lehetőséget kaptam a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola tagjaként. Célul azt tűztük ki, hogy az ukrán óvodák növendékeivel is megismertessük, megszerettessük magyar kultúránkat. Bízom benne, hogy ez a jövőben megvalósul.

Norbert: Megpróbálom a lehető legtöbb lehetőséget megragadni, amely előrevisz, amely segít a mindennapokban – kezdve az önkéntes munkától a fizikai munkáig, hiszen minden lehetőségből tanulni lehet.

– Mit ajánlanátok más fiataloknak? Hogyan boldoguljanak itthon, milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el? Mit tegyenek és mit ne?

Evelin: A fiataloknak csak azt ajánlhatom, hogy keressék a lehetőségeket, ne féljenek a kezdetleges nehézségektől, tartsanak ki magyarságuk mellett. Az összetartozás tudata erőt ad a nehéz időkben is.

Norbert: Ragadják meg azokat a lehetőségeket, amelyek adottak. El kell indulnunk egy úton, és meg kell mutatnunk azt, hogy képesek vagyunk bizonyítani mivoltunkat, megtartani jelenünket, biztos alapokra helyezni a jövőnket. Tanuljanak, ameddig van lehetőség, hiszen van még időnk eleget dolgozni. A tanulással is sokra lehet vinni, mert ha kellő akarattal csináljuk, olyan kiaknázatlan lehetőségekre bukkanunk, amelyek segítenek bennünket a mindennapokban.

– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Evelin: Elsődleges célomnak tartom az egyetem befejezését. Emellett nyelveket szeretnék tanulni, hogy ezáltal is könnyebben tudjak érvényesülni. Céljaim közé tartozik még egy vállalkozás elindítása. Úgy gondolom, akiben erős az akarat és a kitartás, bármit elérhet Kárpátalján is.

Norbert: Nem titkolt tervem közé tartozik, hogy a jövőben néhány talpraesett fiatallal szeretnénk létrehozni egy olyan kárpátaljai alapítványt, amellyel a fiatal tehetséges pályakezdőknek biztosíthatunk munkahelyet. Továbbá szeretném elvégezni a doktori tanulmányaimat, megnősülni, családot alapítani és nem utolsósorban itthon maradni, Kárpátalján, hiszen csak úgy tudunk megmaradni a szülőföldünkön, ha teszünk is azért.

Dankai Péter