Reményik Sándor: Ha nem lesz többé iskolánk...

Ha egyszer nem lesz többé iskolánk,

– Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, –

Ha nem lesz tanterem,

Hol a tanító nyíló ajakán

Az ige-virág magyarul terem,

Ha nem lesz többé szentesített mód

Oktatni gyermekünk az ősi szóra,

Ha minden jussunkból kivettetünk:

Egy Iskola lesz egész életünk,

S mindenki mindenkinek tanítója.

Bölcsek leszünk, szentek leszünk,

Hogy gyermekeink lelkéhez közel,

Mindig közel legyünk.

Nem leszünk semmi más:

Hitben, hűségben, tisztaságban

Egymásnak folytonos példaadás.

És esküszünk

Mindenre, ami szent nekünk:

így, iskolátlanul

Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,

Hogy mind az idők végezetéig

Megemlegettetünk.

Négy esztendő híján száz évvel ezelőtt született meg ez a Reményik Sándor-költemény, a mai olvasó pedig felkapja fejét az aktualitása miatt. Mert hiába tudjuk, hogy csak átmenetileg lett bezárva óvoda és iskola, hiába tudjuk, hogy az oktatás „szentesített módja” nem tűnt el, mégis olyan ez a helyzet 2020-ban, mintha valóban „egy Iskola lenne életünk”.

Egyebek mellett ezt idézi fel az első versszak. Ám amit a második strófa emleget – hogy „bölcsek leszünk, szentek leszünk”, meg hogy „hitben, hűségben, tisztaságban egymásnak folytonos példaadás” –, nos, ezen bizony első olvasatkor elmosolyodik az információáramlás korszakának embere. Elhúzza száját az interneten élő, immár több generáció nem is egy képviselője, de még talán az is, aki hagyományos módon követi a közösségi-társadalmi eseményeket.

Ellenben a vers második elolvasásakor már nincs mosoly. Ekkor már fölmerül valami dacszerű ellenállás. Igen, fölmerül egy tisztultabb emberi viszonyrendszer utáni vágyakozás. Mert hiába állítják a hozzáértők, hogy ki- és megkerülhetetlen a sokféle mocsokkal, aberrációval, értékviszonylagosítással történő találkozás, az olvasó tisztább énje igenis azonosulni kíván a harmadik versszak „esküjével”. Azonosulni tud azzal, hogy felelősek vagyunk egymásért az ezeréves értékőrzésünkben, mely „az idők végezetéig” szól – akár iskolával, akár „iskolátlanul”…

Penckófer János