Szikra János: Járja a férfi szál bottal
Táncol a férfi,
járja a férfi szál bottal,
feketén járja a táncot a bottal.
Táncol a lány,
libben a kendő kezében,
csupa vágy bennem a férfi,
táncol a lány,
suhog a lány,
fehéren libben a kendő kezében,
csupa vágy bennem a férfi.
Járja, csak járja szál bottal,
libben a kendő fehéren.
Sokáig hittem,
egy ölelésben hazatérhetek hozzád,
s a mészillatú tornácdélelőttön
röpködő ruhák közt fölragyog arcod a fényben.
Sokáig hittem,
hazatérhetek hozzád,
s fölragyog arcod újra a fényben.
Győztes csata vesztesének,
bal kezembe adták búcsúzóul jobb karom,
bal kezembe jobb karom.
Ország, világ legyen hazám,
ország, világ legyen hazám.
Szikra János verse sokféle érzést kelt az olvasóban. Mert sokféle tudásból építkező műve sokféle költői megoldással él. A Hitel folyóirat idei augusztusi számában megjelent költeményben történelmi tudatunk például ugyanúgy jelen van, mint balladakincsünk emlékezete, néptáncaink kifejezőereje vagy a személyesség műveket hitelesítő jegye.
Ez utóbbi például azonnal feltűnik. Egyes szám harmadik személyben szólal meg ugyanis a költemény, majd mindjárt átvált egyes szám első személyre. Erre a váltásra azért is van szüksége szerzőnknek, hogy éreztesse a közösségi és a személyes összetartozását. Mert itt egy olyan személyes tragédia elmesélése áll a középpontban, amely túllép önmagán. Egy olyan háborús történet fájdalmasan sikeres elmesélése ez a pár szakaszból álló szabadvers, amely egy „feketén táncoló” férfi és egy fehér kendővel „libbenő” lány alakjára vetíti rá egy „győztes csata vesztesének” képét.
Itt „a győztes csata vesztese” nem térhet haza „egy ölelésben”, amire áhítozott mindvégig, hiszen „búcsúzóul” „bal kezébe adták” saját jobb kezét. De a személyes sorson túl, ezen a ponton vajon miért rémlik föl az olvasóban a haza megcsonkításának és feldarabolásának éppen száz évvel ezelőtti képe? És miért fájdalmas a vers végi sorismétlés, illetve a vers egészét átható tragikum: „Ország, világ legyen hazám, ország, világ legyen hazám”…
Penckófer János
