Az ismert Kavasch építészcsalád története

Elvesztett Ungvár

Napjainkban valószínűleg egy kezünkön meg lehetne számolni azokat az ungváriakat, akik tudják, ki építette a vasútállomás régi épületrészét. Ez az épület, noha jelentősen felújították, továbbra is az első, amit az Ungvárra érkező turisták látnak. És éppen ez hozta egykoron a városba Kavasch Ernő építészmérnököt, aki először maga, majd fiával, Sándorral közösen számos jeles történelmi épületet tervezett, épített és újított fel Ungváron.

Kavasch Ernő német bevándorlók családjából származott, akik valaha jobb életet keresve érkeztek Szlovákiába. 1870. január 5-én született egy kis szlovák faluban, Leibicben (szlovákul Ľubica, németül Lei­bitz), ahol még mindig élnek etnikai németek. A közelben nőtt fel Igló (régebben Szepesújhely vagy Szepesújfalu, szlovákul Spišská Nová Ves) városban. Ernő vezetéknevében őrizte német gyökereit: bármilyen kormány alatt, bárhol is lakott, mindig a vezetékneve végére írta a német sch-t. Mivel Kavaschék buzgó evangélisták voltak, Ernő a Késmárki Evangélikus Líceumban tanult. De sajnos ma már az ő leszármazottjai sem tudják biztosan, hogy milyen felsőfokú végzettséget szerzett. Egy dolog biztos: Ernő nem volt képesített építész, eleinte csak építőmérnökként dolgozott.

1895-ben Kavasch Ernő feleségül vett egy másik színtiszta német családból származó lányt, Hegenbart Mária Irmát. A lány római katolikus volt, ezért amikor gyermekeik születtek, akkor a fiúkat az evangélikus templomban, a lányokat a római katolikusban keresztelték. A házasságkötés után a fiatal pár azonnal Budapestre költözött, ahol három gyermekük született a hét közül  – lányuk, Erna, fiuk, Sándor és még egy lányuk, Anna.

Ezzel a három gyermekkel 1906 áprilisában átköltöztek Ungvárra, ahol férje, Ernő már két éve dolgozott. Amikor 1904-ben megnyerte az ungvári vasútállomás építésére kiírt pályázatot, Kavasch Ernő talán még nem gondolta, hogy sokáig itt marad. De nagyon megtetszett neki a kis város, több lehetőséget látott itt magának, mint Budapesten. Így 1906-ban végül az egész családját ide költöztette, egy tágas házat épített nekik az akkori Bozos utcában.

Ma a Kavasch-ház helyén egy ötszintes épület található, amelyet az ungváriak még mindig a szovjet Tallinn üzlettel azonosítanak. A jelenlegi Tolsztoj utca egyik oldala az 1970-es évek elejéig teljesen másképp nézett ki, kis egyszintes házakból állt. Azokból az időkből csak egy maradt fenn, amelyik a nagy tiszteletnek örvendő Bloh családé volt. Azért nem bontották le, mert tágasabb volt, mint a többi, kétszintes (ma ez a ház a Tolsztoj utca és a Navoi utcák sarkán található). Épp ott, a mai Tolsztoj utca végén építette fel a házát Kavasch Ernő mérnök 1906 körül. Nyolc szoba, két konyha, fürdőszoba, gyönyörű márványzúzalék-oszlopokkal díszített veranda, növényekkel borítva, diókert, mögötte betonlépcsők, amelyek egy másik 3 szobás, fürdőszobás kerti házhoz vezettek, majd egy hatalmas kapuval végződő gyümölcsöskert volt, amely egy magas töltéssel ért véget, ez megóvta az utca lakosait az árvizektől – így emlékeznek Kavasch leszármazottjai a portára. Ott élt boldogságban és bánatban a nagy család három generációja.

Összességében, amint már említettük, Kavasch Ernőnek és Máriának hét gyermeke született: Erna, Sándor, Anna, Jenő, Klára, Mária és Sárika. Mindegyikük, kivéve Máriát, aki fiatalon meghalt tuberkulózisban, idős kort élt meg, s Ungvárról Magyarországra és Szlovákiába költözött. A gyermekek közül Sándor volt a legismertebb, aki apjával létrehozott egy nagyon sikeres építészeti céget, a Kavasch és Fia építészeti irodát. Sándor 1899-ben született Budapesten, hétéves kisfiúként jött Ungvárra, s egész életében itt élt. Építészeti végzettséget a csehországi Brnóban szerzett, harcolt az első világháborúban, és amikor megyénk Csehszlovákia részévé vált, az apjával kezdett együtt dolgozni.

Abban az időben Kavasch Ernő nagyon híres és befolyásos ember volt a városban, s nemcsak a sikeres építési projektekről, hanem a társadalmi tevékenységéről is ismert volt. Sok éven át városi képviselővé választották a helyi magyarok pártjának színeiben, 1923-ban pedig a városi tanács más képviselői támogatásával is alpolgármesterré választották (abban az időben a polgármestert „felülről” nevezték ki, a helyetteseit pedig, általában csehet és magyart, a képviselők választották. A beosztás nagyon tiszteletre méltó volt, ezért ezeket a helyetteseket gyakran egyszerűen polgármestereknek nevezték). Ami az építészeti projekteket illeti, Kavasch Ernő az első világháború előtt érkezett átépíteni a református templomot és a mellette lévő vármegyeházát, 1912-ben pedig maga tervezte és építtette fel a bazilita szerzetesrend kolostorának csodálatos épületét (jelenleg az Ungvári Nemzeti Egyetem Fizika Karának épülete), amelyet sokáig a város legmagasabb épületének tartottak. Ernő a helyi evangélikus közösség tagjaként, amely nem rendelkezett saját templommal a városban, nagyon felelősségteljesen közelítette meg az evangélikus templom tervezését. A gyönyörű neogótikus épület építését 1914-ben kezdte el a Drugeth téri parkban, ám a háború meghiúsította terveit. A háromméteres falak több éven át üresen álltak, amíg az 1920-as években végre folytatni lehetett az építkezést. Így az evangélikus közösség csak 1924-ben kapta meg a saját templomát, amely ma a Hetednapi Adventista Egyház vallási közösségének tulajdonát képezi, és a Drugeth utcában látható.

A fiatal építész, Kavasch Sándor valószínűleg új életet vitt az apja építővállalkozásába, mert miután együtt kezdtek dolgozni, a tervek megváltoztak. Például éppen ez az építészeti iroda tervezte és építette 1927-ben Anton Beszkid kormányzó gyönyörű villáját a Bercsényi utcában. És 1931-ben Kavasch Sándor építészeti tervét fogadták el a kézművesiskola (ma az Ungvári Felsőfokú Kereskedelmi Szakiskola épülete a Pravoszláv part és a Ruszka utca közötti épület) építésekor. Érdekes, hogy egy olyan komoly építészeti irodának, mint a Kavasch és Fia, nem volt külön irodája, és az építészmérnökök a családi házuk egyik szobájában dolgoztak. Ezt a tényt megerősíti egy fénykép is a családi albumból, amelyen jól látszik a cégtábla a ház homlokzatán.

Kavasch Ernő 1933 utolsó napján halt meg, és folyó ügyeit, megrendeléseit a fiára, Sándorra hagyta. Abban az időben Sándor már feleségül vette Kozár Lenkét, egy nagyon híres és gazdag helyi gyáros, Kozár Lajos (az a gyáros, akinek a Munkácsi utcai gyárát a szovjet időkben elvették, és Peremoha (Győzelem) üzemmé alakították át) lányát. Egy ideig a fiatal pár Turjaremetén élt, ahol Sándornak volt egy kis pálinkafőzdéje. Sándor és Lenke kapcsolata nem volt zökkenőmentes, s fiúgyermekük, a kis Sándor születése sem erősítette meg azt. A kisfiú alig néhány éves volt, amikor szülei elváltak, és édesanyja magával vitte őt Budapestre. Ezután Kavasch Sándort ritkán látta fiát.

Úgy tűnik, hogy Ernő halála után fia, Sándor dolgai nem mentek olyan jól, mint korábban, mert a ’30-as évek végén és a ’40-es évek elején végzett építési projektjeiről nagyon kevés információ áll rendelkezésre. Csak azt tudjuk, hogy cége alvállalkozóként részt vett az uszoda építésében a jelenlegi Váralja parkban. De lehetséges, hogy abban az időben inkább az építészetnek szentelte magát, kész projekteket árult. De az is lehetséges, hogy Kavasch Sándor hozzájárulása sokkal nagyobb, és idővel megismerhetjük az ezekben az években végzett munkáját. A családtagok ma azt mesélik, hogy Sándor szerényen élt családi házának egyik szobájában, amelynek nagy részét egy hatalmas íróasztal foglalta el, annál dolgozott, valamint rajzolt, nagy dobozokba helyezve a vázlattekercseket. Sokáig agglegény volt, és mondhatjuk, véletlenül nősült meg.

1944-ben, miután a második világháború frontja áthaladt városunkon, Sándort és öccsét, Jenőt, mint számos helyi magyart és németet, málenkij robotra vitték. Az első gyűjtőtábor Szolyván volt, ahol akkor tífusz tombolt. Ez gyorsan végzett a foglyokkal, a Kavasch testvérek is megfertőződtek a szörnyű betegséggel. A magas láz miatt Sándor nagyon gyorsan legyengült. Kétségtelen, hogy élete ott ért volna véget, ha nincs jelen anyja, Mária és idősebb nővére, Erna elszántsága és találékonysága. A nők nem féltek Szolyvára menni, ahol megvesztegették a tábor őreit. A már eszméletlen Sándort szekérrel vitték ki a táborból, egyszerűen a halom holttesten feküdt. Mária és Erna gyakorlatilag kilopták Sándort, és hamarosan sikerült kiszabadítaniuk Jenőt is.

Ungváron Sándort megvizsgálta az orvos, de nem akart hiú reményt ébreszteni a családjában – a beteg állapota olyan rossz volt, hogy azt tanácsolták, hívjanak hozzá papot is. Akkoriban ideiglenesen egy nő lakott a házukban, aki hosszú évek óta szerelmes volt Sándorba. A jó barátjának, Árpádnak a nővére volt, Kulik Márta. Abban az időben Márta 40 éves vénlány volt, testvérével, Árpáddal és nénikéikkel együtt élt a nemrég lebontott Színház téri ház földszintjén. Titkárnőként dolgozott a városi tanácsban (ma a 9. számú középiskola épülete), de amikor felrobbantották a hidat, nem tudott dolgozni menni, ezért ideiglenesen Kavaschéknál kapott menedéket. Amikor a beteg Sándort hazahozták, Márta folyamatosan vigyázott rá, és amikor a pap eljött, felajánlotta Sándornak, aki már régóta tudott érzéseiről, hogy végre házasodjanak össze. A pap összeadta a párt, és Sándor hamarosan felépült. Két évvel később Márta, aki már nagyon szeretett volna gyereket, anyává vált, de fia, Péter Down-szindrómával született.

A háború utáni években Kavasch Sándor még egy kis ideig az építészeti ágazatban dolgozhatott, ő volt az Avangard Stadion egyik alkotója, sőt egy ideig még a város főépítésze is. Tudta, hogy a városi hatóságok a Tolsztoj utca régi házainak lebontását tervezik, mert állítólag Ungvár központjában falusi hatást váltottak ki, nem pedig városias jellegűek voltak. De Sándor élete végéig nem hitte, hogy ez megtörténik. Valójában ezt már nem látta meg, mert 1965-ben meghalt.

A Kavasch-házat 1972-ben bontották le, az utolsók között az utca ezen oldalán. Mindez azért történt így, mert Kavasch Márta nem akart kiköltözni, és nem volt hajlandó átköltözni abba a lakásba, amelyet a város másik részén kiutaltak számára. Márta és fia, Péterke csak akkor költözött el, amikor a hatóságok garancialevelet adtak neki, amelyben megígérték, hogy kap egy lakást abban a házban, amelyet a lebontottak helyén építenek. Összességében a lebontott Kavasch-ház helyett a családtagoknak 4 külön lakást utaltak ki az új építésű lakóházakban. Természetesen mindenkinek nagyon nehéz volt elhagynia azt a házat, ahol a család oly sok évig élt. Bár az utódok most visszaemlékeznek arra, hogy néha kényelmetlen volt ilyen nagy családban élni, ráadásul állandóan fagyoskodtak, mert nem tudták befűteni a hatalmas, magas belmagasságú szobákat.

A Kavasch család nagy temetkezési helye a Kapos utcai temetőben található. Kísérő nélkül azonban lehetetlen megtalálni, mert a márvány sírkövet a keresztekkel régen ellopták, és ma már csak a családtagok tudják pontosan, hol nyugszanak a híres építészmérnökök, akiknek az alkotásait ma is csodáljuk és használjuk.

Rehó Viktória/
Tetyana Literáti, Pro Zahid