Vasárnapi üzenet: 2021. január 24.

„Távozzatok tőlem mind, ti gonosztevők, mert meghallotta az Úr hangos sírásomat! Meghallgatta könyörgésemet az Úr, imádságomat elfogadta az Úr. Megszégyenül és reszketni fog nagyon minden ellenségem, meghátrál és megszégyenül egy pillanat alatt!”

(Zsolt. 6, 9–11)

Ez a zsoltár egy veszélyben lévő, de Istenhez menekülő ember lelkiállapotának alakulása az imádság közegében. A zsoltárosnak az imádság után ugyan még nem változtak meg azonnal a külső körülményei, de az imádság következtében a lelki stabilitása már helyreállt. A változás mechanizmusában a lélek változása után következik a test változása. 

A zsoltáros Isten haragjaként és indulataként értelmezi a jelen állapotát. Nem tudjuk, miként váltotta ki Isten haragjának és indulatának a megélt formáját (mert ez sok tényezőtől függ), de a zsoltáros biztos benne, hogy Istennek köze van a jelen helyzetéhez. Nincs semmi (terheltség sem), ami Isten tudtán kívül történne az életünkben. Ennek az állapotnak fő jellemzője az istenhiány. Már nincsenek megújult és buzgó imái, csak ugyanazokat a szavakat ismétli, már nem lát semmi megelevenítő újat az igéből, csak kényszerű nyűg az olvasása, már teher a gyülekezeti alkalom, és örül, ha elfogadható kifogást talál annak kihagyására. Ezért az Isten jelenlétére szorul.

Istenhez való fordulásakor a zsoltáros a Teremtő jellemére és nem a maga érdemére hivatkozva kéri a megmentést és a szabadítást. Istennél van az ír, a gyógyír, amit adni akar. Nincs saját érdemünk, amit Őneki felmutatnánk.

A 9–11. versben – a totális mélységben való feladás után – valami csodálatos megéledés következik, melyet egyértelműen mutat a stílus és a szöveg. Eddig csak az ellenség hatásáról volt szó, de itt a zsoltáros szembenéz az ellenséggel. Csak Isten közelében vagyunk képesek az ellenséggel szembenézni. Tönkretevő ellenségeink: gyerekkori terheltség, amelyet nem akarunk ismét még emlékeinkben sem átélni, és szégyellünk felemlegetni, mert hibásnak érezzük magunkat. Bizalmatlanság, mely miatt nem hiszünk el és nem engedünk magunkhoz  semmi tápláló jót. E magatartásnak mélyen vannak a gyökerei, de nem merünk az igazi okokkal szembenézni, azzal, hogy ki is hitette el velünk és miért a magunk értéktelenségét, szerethetetlenségét, kivethetőségét. Sértő és megalázó természet, mely miatt a környezetünkben szenvednek, és már több konfliktusunk is volt miatta. Nehéz ember, akitől menekülünk, mert megaláz, megszégyenít, megcsal, de mégis mellettünk van, és hozzá sodródunk, sőt, valami miatt magunk mellett tartjuk. Élhetetlen környezet, fullasztó munkahelyi, szomszédi és osztályközösség, továbbá teljesíthetetlen adminisztratív és befizetési kötelezettségek, félelmekkel és érzelmi zsarolásokkal átszőtt indirekt és sunyi kommunikációs háló. Mindezekben szenvedünk, de lépni mégsem merünk. Magunktól nem lenne erőnk ezeket a démonokat felismerni, főleg nem megszólítani, sőt, ezekkel foglalkozni. Csak Jézussal van ezekre bölcsességünk és erőnk. Tudhatjuk, hogy Ő minden kérésünket meghallgatja, és soha ki nem vet. Isten egy pillanat alatt és a legváratlanabb helyzetben is tud szabadulást adni. Ez lehet a biztatásunk és reménységünk a szorongató kérdéseink között, a betegségben, a kárpátaljai magyarság nehéz helyzetében stb.

Radvánszky Ferenc
református lelkipásztor
(Szerk.: Tóth János)