Kányádi Sándor: Tövisfa
Nem emlékszem már (pedig hányszor
szúrt belém tövise), van-é
gyümölcse? Mintha valami bogyók,
vagy affélék lettek volna rajta úgy ősz felé,
vagy az se, csak tövis, tövis
a törzsön is?
Vágtuk, irtottuk: újrasarjadt,
s amit kivágtunk, csontkeményre
száradt, szikrázva ugrott
vissza róla a fejsze éle.
A tüze szinte olthatatlan,
virradatig-tartón parázslott;
nem láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot.
Találgattam már gyermekésszel
titkát ennek az irthatatlan
szívós fának, melyről a fejsze
még holtában is visszapattan.
Most értem csak: a történelmet
szolgálja inkább, nem a tájat –
kéznél volt mindig, mikor kellett
máglyának, avagy koronának.
„A verseimbe ma is csak olyan ecetfa, diófa, fű, bokor, sóskalevél, lapulevél, árvalányhaj s bazaltkő kerülhet bele, amelyet láttam, körültapogattam, kézbe vettem, sőt, nemegyszer megízleltem” – írja Csoóri Sándor.
Másik nagy költőnk, Pilinszky János pedig így ír a dolgok versbeli hitelességéről. „Sokan leírják, mindenki ismeri ezt a szót, hogy ’fa’; ha azonban pontosan látja, illetve érzékeli azt a ’fát’, amit leír, természetesen csak így, hogy ’fa’, akkor az a papíron megjelenik; de ha előtte nem hatoltak be abba a fába, amiről leírták azt, hogy fa, akkor az meghal a papíron.”
Nos, Kányádi Sándor ebbéli vélekedése nyilván hasonló lehet. Itt olvasható versében ugyanis szinte elevenen áll előttünk ez a különleges, óriási, oldaltöviseket is hajtó facsoda, amelynek termése is egészen sajátos: sötétbarna, lapos és csavarodó hüvelyformában hull le a földre késő ősszel. Ha ezt a hüvelytermést szétnyitjuk, benne apró magvakat találunk. Azt a ragacsos valamit pedig, amiben a magvak érlelődtek, sok-sok gyerekember bizony megkóstolja.
De hát ki ne ismerné a tövisfát, melyről még az éles fejsze is vissza tud pattanni, annyira tömör és masszív. És ki ne ismerné tövises ágainak azt a rögtönzött fonatát, mellyel kétezer esztendeje Jézust „koronázták meg”, miközben pedig a zsoldosok kacagtak…
Penckófer János