Szabó Lőrinc: Tavasz elé

2021. március 7., 20:22 , 1047. szám

Dárdáit már rázza valahol a nap.

Hallod az arany fanfárokat?

Itt az ünnepe a ragyogásnak,

a fényben szinte kigyúlnak a házak:

 

kigyúlok én is a fény előtt

s ahogy a zöldülő mezők

visszaverik és üldözik

a tél fehér seregeit,

 

úgy ébredek a magam erejére,

úgy tölt be a március melege, vére,

úgy járom a várost ittasan

s szívemben a nap arany arca van.

 

Óh, harsonás fény, győzelem!

Rugókon táncol az utca velem:

szállok: sugárkezek emelnek

fölébe házaknak, hegyeknek:

 

szállok, föl, óriás, torony,

s az égbe szétharangozom:

Erő, megváltás, remény és vigasz,

jövel, szentlélek úristen, tavasz!

 

 

Teljesen érthető a vers rajongó hangulata. Hogy olyan, mintha egy megzendült lélekhangszer szólalna meg benne. Egy emelkedett, lebegő és szálló hangulatot idéz fel a költemény, azt a zsibongó érzést és erőt, amit a tavasz vérpezsdítő ereje képes fölkelteni az emberben.

Mert a tavasz korántsem egy évszak. Csak úgy néz ki. A tavasz nem a négy évszak egyike, hanem maga a kezdet. De feltámadás is. A tavasz az élet forrása; az, ami úgy folytatás, hogy közben teljes megújulás is. Nem véletlen, hogy szépséges nyelvünknek külön szava is van rá. Kikelet. Egy olyan szó, melynek jelentése igen tömör tartalom. Tavasziasan megzendült nyelvészkedéssel azt is mondhatnánk, hogy egyszerre ki, vagyis hogy vége a bezártságnak, vége a sötétnek; de egyszerre kelet is, vagyis az a hely, ahol a napfelkelte méltóságos csodája lakik. Ugyanakkor kikel is, azaz: kibújuk, megéled.

Bizonyára az így értett kikeleti nap teszi, hogy már az első versszak tele van ilyen szavakkal: fény, arany, ragyogás, kigyúl. Ráadásul: „szívemben a nap arany arca van” – írja a mester. Amikor pedig már azt hinnénk a vége felé, hogy a márciusi ragyogást, fényt, erőt, hogy a mindent átható emelkedettséget nem lehet tovább fokozni, akkor jön a vers utolsó sora: „jövel, szentlélek úristen, tavasz”. Ezen pedig már nincs mit értelmezni – pörögnünk kell kifelé, ki a tavasz-kikeletbe…

                Penckófer János