Parancs János: A hétköznapi ember

Az élet apró-cseprő dolgai,

a reggeli szellőztetés,

a beágyazás,

a mindennapi séta az óvodába,

egyre fontosabbak,

ha itthon vagyok,

egyre nélkülözhetetlenek

a megszokott, ismétlődő feladatok,

ezek a lekicsinyelt semmiségek,

amiket bűntudat nélkül, jól,

egyértelműen megoldhatok.

Első olvasatra valóban hétköznapinak tűnik föl a versbeli ember és világ. Maga a költemény pedig egyszerűségében kíván mutatkozni. Mintha egyszerűség és hétköznapiság összetartozna. Ezt az egyszerűséggel összekapaszkodott hétköznapiságot pedig kiválóan érzékelteti a mesterkéletlenség: a vers dísztelensége. Hogy tudniillik nincsenek benne egyértelmű rímek, és a ritmusa is inkább az esetlegességet idézi elénk.

Viszont, mindezeken túl – vagy éppen ezek okán? – pont hogy a legmesszebb ható és a legnagyobb gondolat felé tereli az olvasó figyelmét. Történetesen azt idézi fel, hogy aki az emberiségért kíván tenni – tehát a lehető legnagyobb tettre áhítozik –, annak előbb a közvetlen környezetén, a konkrét embertársán kell segítenie.

Érdemes felidézni, hogyan vélekedik erről Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében. Ő egyenesen úgy látja, hogy emberiség önmagában nincs. Csak konkrét személyek vannak – lehet olvasni a műben –, már csak azért is, mert „soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozna be, hogy én az emberiség vagyok”. Mindig a konkrét, mondhatni, a hétköznapi embereken kell segíteni, egyszerű, hétköznapi dolgokban. És ha ezt jól csináljuk – ráadásul nap mint nap tesszük –, akkor az emberiségért tettünk valamit. Talán nem is keveset…

                Penckófer János