A Rába partjától a Zambéziig

Egy magyar a Dél Keresztje alatt

2021. március 17., 15:18

Ha az átlagos Kárpátalja-olvasónak azt mondom: Kalahári, Okavango, busmanok, gyémántmezők, erjedő marula gyümölcsétől betintázott majmok és elefántok – rögtön a Sivatagi show és az Istenek a fejükre estek című filmek jutnak eszükbe. Kevesen tudják-tudjuk, hogy e természeti csodák hazájában már több mint harminc éve tapodja az Okavango mocsarait és a Kalahári homokját egy magyar ember, aki e tájnak, Namíbia fantasztikus országának talán legjobb magyar ismerője. Nemzettársaink tucatjainak mutatta már meg az Afrika gyöngyszemének számító országot, vadászott és vadásztatott veszélyes nagyvadakra, barátai a sivatagi busmanok és több mint hetven szafarit vezetett a Csontváz-part kietlen dűnéitől, a Spitzkoppe csúcsán át a Viktória-vízesésig. Ő Kondor Imre, az egykoron Sopronban diplomázott erdész és vadgazda, kit sors és a kalandvágy a Dél Keresztjének csillagai alá vetett. Mivel pedig jelenleg a pandémia Imre barátunkat és lapunk olvasóit is karanténba zárta, megkértük a híres fehér vadászt, hogy legalább virtuálisan vigyen el bennünket egy szafarira és meséljen életéről, amely minden túlzás nélkül kalandosabb, mint egy Wilbur Smith-regény.

– Harminc éve, szinte az ország születésének pillanatában léptél először Namíbia földjére, de milyen út vezetett odáig? Hol születtél? Milyen volt gyermek- és ifjúkorod?

– Magyarországon, egy dunántúli kis faluban, Nicken születtem és nőttem fel. Családi hagyományként, már az anyatejjel szívtam magamba a természet, az erdők, a vízpartok és az állatvilág szeretetét, ezért aztán nem csoda, hogy már valóban egészen kis koromtól ezek „csavargója” lettem. Már 4-5 éves koromban rendszeresen megszöktem az óvodából a Rába-partra és a falu határában lévő 4 másik kisebb folyóra pecázni. Mivel ez nem volt egészen veszélytelen, a szüleimnek eleinte sok aggódást okoztam, de aztán megszokták, hogy tudok magamra vigyázni.

Az általános iskolában sem volt ez másképp, kizárólag azért voltam „jó tanuló”, hogy több szabadidőm maradjon az erdőre-mezőre, meg a vizek partjaira.

Amint megtanultam olvasni, „falni” kezdtem a vadászkönyveket, útleírásokat, minden hasonlót, amihez csak hozzáférhettem. Szorgalmas könyvtárba járó lettem, Hermann Ottó, Fekete István, Bársony István, Maderspach, Kittenberger, gróf Széchenyi Zsigmond, Molnár Gábor, Jack London, George és Joy Adamson mellett rengeteg más hazai és külföldi szerző műveit bújtam szünet nélkül. Megjegyzem, a könyvek és az olvasás iránti szeretetem azóta is megmaradt. Jelenleg kb. 1500 kötetes könyvtáram van. Ezeknek kb. 80%-a vadászattal, vadgazdálkodással és fegyverekkel kapcsolatos szakmai anyag.

Tízévesen kaptam egy légpuskát, és még ugyanezen évben egy tacskó-keverék kiskutyát is, amik jelentős változásokat indítottak be. A légpuska elhozta a veréb–balkáni gerle–szarka–szajkó–varjú korszakot (néha fácán, vadkacsa is volt), meg a ragadozó madarak nevelését, idomítását. Éveken át neveltem fészekből szedett pelyhes vörösvércse-, karvaly-, héja-, egerészölyv-, fülesbagoly-fiókákat, amiknek a mindennapi élelmet a légpuska biztosította. A nevelt ragadozó madarakkal sikerült olyan bizalmas viszonyba kerülni, hogy ketrec nélkül, a szabadban tarthattam őket. Hívásra azonnal, habozás nélkül kézre jöttek, olyan is volt, aki iskolába menet felettem repülve elkísért, és ott a tanítás végéig megvár. A karvallyal és a héjákkal eredményesen solymásztam is. Így telt a gyermekkorom.

Közben egy pillanatig sem volt kétséges, hogy erdész-vadász szeretnék lenni. Ebben az olvasmányaim, és az erdő szeretete mellett nagy hatással voltak rám Homoki Nagy István filmjei is.

A soproni Roth Gyula Erdészeti Technikumban szerencsére igen jó tanáraim voltak, a szakma igazi óriásai, akiktől nemcsak a szakmai ismeretekből, de emberségből és hazaszeretetből is igen jó útravalót kaptam. A teljesség igénye nélkül dr. Jereb Ottó, dr. Firbás Oszkár és dr. Kondor Antal tanár urakkal évtizedekig, szinte a halálukig kapcsolatban álltam, ma is büszke vagyok rá, hogy a tanítványuk lehettem. Az iskolai nyári gyakorlatok során pedig módom volt több híres, legendának számító gyakorlati szakemberrel megismerkedni, többek között pl. Huszárokelőpusztán id. Fuchs Antallal, Gemencen Parti Istvánnal ülhettem többször is egy asztalnál, hallgathattam ma már szakmatörténeti értékű elbeszéléseiket, útmutatásaikat. Később ennek soknak hasznát vettem.

Az egyetemi tanulmányaim során folyton attól rettegtem, hogy a magasabb szakképesítés megszerzése elszakít majd az erdőtől és a hivatásszerű vadászattól azzal, hogy esetleg valami irodai beosztást kapok. El is határoztam, hogy nem vállalok irodai beosztást, csak „erdőközelit”.

Így lettem állami kerületvezető erdész a Sárvár melletti Bajtiban, mellette a német–angol nyelvismeretem miatt állami területeken „alkalmi vadászati kisegítő” (kísérővadász) Gemencen, a Bakonyban és Zalában, és szereztem nagy gyakorlati tapasztalatot.

1980-ban minisztériumi „felkérésre” (kijelöléssel) kerültem Kőszeg mellé, az Alpokaljára, ahol egy helyi termelőszövetkezet erdészeti-faipari ágazatának fejlesztése és irányítása, továbbá a csődhelyzetbe került legnagyobb Vas megyei vadásztársaság (25 000 hektár) szakmai irányítása lett a feladatom mint megbízott vadászmester.

– Aztán egyszer csak meghallottad Afrika hívását. Hogyan történt?

– Kiváló hivatásos vadász kollégáim segítségével sikerült 1985-re rendbe tenni a vadászterületet, stabilizálni a gazdálkodást. A megye egyik legjobb vadászterülete lettünk, hamarosan állandó törzsvendégünk lett többek között az Osztrák Gyáriparos Szövetség Vadásztársasága, a Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend Vadásztársasága, a Rotschild család, gróf Merán Fülöp és herceg Esterházy Pál. Ez a prominens vendégkör pedig érdekes kapcsolatokat is hozott.

A törzsvendégkörbe bekerült egy Afrikában élő osztrák üzletember, az SCI (Nemzetközi Safari Club) Afrika szekciójának vezetőségi tagja, a namíbiai Omatako Big Game Safaris és a botswanai Blue Diamond Enterprises Safari vállalkozások tulajdonosa, ki maga is hivatásos vadász, vadgazda volt két, kb. 50 ezer hektáros afrikai vadászterületen. Nagyon tetszett neki vadászterületünk állapota, élénk érdeklődéssel gyakran kérdezgette, hogy sikerült ezt így kialakítani? Összebarátkoztunk.

Az úr visszajáró törzsvendég lett. Egyre gyakrabban emlegette, hogy „Majd eljössz és megnézed, mi hogy csináljuk! Hátha tudsz adni pár ötletet.”

Nevettem persze ezen, mert bár mindig is titkos álmom volt Afrika, de anyagi okokból szóba sem jöhetett, hogy én oda valaha is eljutok.

Aztán 1990 júniusában jött Namíbiából egy távirat:

Namíbia független lett, a beutazásokat megkönnyítették. Az SCI szakmai tanulmányutat és vadvédelmi konferenciát szervez vadgazdálkodási szakemberek részére a világ több országából. A kiválasztott személyek egyike az utazását lemondta, de a repülőjegye ki van fizetve. Ha a repülőjegyet át tudom vállalni, én utazhatok helyette! Az egyhetes tanulmányút költségeit az SCI fizeti, további 2 hetet pedig az Omatako Big Game Hunting Safaris vendégeként tölthetek ott mint szaktanácsadó. Indulás október 9-én !

No, fel volt adva a lecke, ugyanis munkahelyváltásban voltam, ekkor szerveztem a saját, önálló vadászatszervező utazási irodámat, ahol főállásban akartam dolgozni. Mellette építkezésbe is kezdtem, és épp a téglát kellett volna megrendelni, viszont ha ezt a váratlan kedvező lehetőséget kihagyom, talán soha nem jutok el Afrikába! A feleségemmel alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot: A cégalapítást meg kell csinálni, az nem halasztható, de a téglát megvehetjük később is. Így lett a tégla árából Afrika, bár az a ház a mai napig nem épült fel…

1990. október 9-én tehát fenn ültem az Air Namíbia Frankfurtból induló „Etosha” nevű Boeing 747 Jumbo gépén, egyetlen magyarként, sőt, nemcsak egyetlen, hanem ELSŐ magyar utas is voltam! Ezt onnan tudtam meg, hogy az Egyenlítő átlépésekor a gép kapitánya a hangszóróból név szerint köszöntött, mint az első magyar utast az Air Namibia gép fedélzetén. (Az Air Namibia 1990 májusában alakult!)

Így, ilyen előzmények után kerültem Afrikába, léptem először Namíbia földjére 1990. október 10-én 6 óra 30 perckor.

– Ahol aztán jól elkaptad a sokak által gyógyíthatatlannak tartott „afrika-kórt”, ami mindig visszahúzott a Dél Keresztje alá. Hogyan történt ismerkedésed Namíbiával?

– A kavicsos pálya miatt a leszállás rettentően zajos volt és kb. fél órát kellett várni a kiszállással, mire elült az óriásgép által kavart hatalmas por. Az igen alapos és hosszadalmas útlevélvizsgálat előtt álló hosszú sorban azon töprengtem aggódva, mit teszek, ha nem vár senki, de aztán az üvegfalon át megláttam a vigyorgó, integető vendéglátómat.

Már az egy hetes szakmai konferencia alatt is számos nemzetközi hírű, nagyszerű szakembert ismerhettem meg, akik hallottak ugyan a magyar vadgazdálkodás eredményeiről, de nagy meglepetésemre – a német kollégákat kivéve – az 1971. Évi Vadászati Világkiállítás anyagain kívül más ismereteik alig voltak. Igaz, hogy az SCI és Magyarország között még nagyon kevés volt a kapcsolat.

Az igazi meghatározó élmény számomra azonban a konferenciát követő 2 hét volt, amikor az Omatako Big Game Hunting Safaris két „bozóti” vadászterületét, a Kalahári északnyugati peremén fekvő „Camp Damara” és a Közép-namíbiai Omatako-hegyeknél lévő „Camp Omatako” nevű területeket tanulmányozhattam, ott önállóan vadászhattam, megismertem a helyi vadászati viszonyokat és a helyi szakembereket. Mély nyomot hagyott bennem a felismerés, hogy a namíbiai vadvédelmi, vadászati és vadgazdálkodási viszonyok, a szabályozás mennyivel átgondoltabb, egyszerűbb, átláthatóbb, de mégis jóval hatékonyabb, mint a magyar.

Szintén nagy hatással voltak rám a helyi szakemberekkel – elsősorban Ernst Wilhelm Kopf földbirtokos vadgazdával – folytatott konzultációk, amelyek során sokat tanultam. Büszke vagyok rá, hogy a vadászterületek vadállományával kapcsolatos észrevételeimet figyelemmel hallgatták, jó néhány javaslatom megvalósításra is került. Örömömre szolgált, hogy ezek helyességét a későbbi évek eredményei igazolták, és a javasolt módszerek később Namíbia-szerte elterjedtek.

Ezek után minden évben vadászvendégekkel tértem vissza, hazai hivatásos vadász kollégáim közül is többen megismerhették a namíbiai vadászatot. Közben folyamatosan tanultam. Neves afrikai hivatásos vadászok mellett szereztem egyre több gyakorlati tapasztalatot. 1996-ban az UNISA (Dél-afrikai Egyetem) Wildlife Campusán az afrikai „wildlife manager” és PH (Professional Hunter – hivatásos vadász)-szakképesítést is megszereztem. Azóta sok száz vendéget, köztük 200-nál is több magyart vezettem vadászatokon, fotoszafarikon, óceáni horgászkirándulásokon és körutazásokon a Zambézi- és a Narancs-folyók közötti hatalmas térségben.

Jelenleg 3 magán-vadászterület képviseletét, vadászati-vadvédelmi irányítását látom el összesen kb.130 ezer hektáron, de emellett szoros kapcsolatot tartok még legalább 15 másik vadászterülettel és néhány állami, törzsi koncessziós vadászterülettel is.

Az első utazásom óta 30 év telt el... És most készülök a 75. szafarira!

(A folytatásban: Mit tegyünk, ha a kocsink platójára mérges fekete mamba pottyan, és milyen egy mai szafari?)

Matúz István