Ősi kapcsolatok a polinézek és az indiánok között

Hajósok, akik roppant távolságokat hidaltak át

2021. április 6., 11:42 , 1051. szám

Az ősindiánok húszezer éve vándoroltak át Szibériából Amerikába. Míg a polinézek három évezreddel ezelőtt rajzottak ki Délkelet-Ázsiából, s nekivágva a végtelenbe hullámzó Csendes-óceánnak, benépesítették a Hawaii-szigetek–Új-Zéland–Húsvét-sziget háromszögben elterülő, több mint ezer szigetből álló Polinézia szinte mindegyik szárazulatát. A legkeletebbi, általuk lakott földdarab, a Húsvét-sziget is 3700 km-re esik a chilei partoktól, a nyugatabbra fekvő szigetcsoportokat pedig még hatalmasabb távolságok választják el az Újvilágtól. Ám a jelek szerint Dél-Amerika és a szigetvilág hajósai mégis legyőzték a kilométerek ezreit.

Thor Heyerdahl norvég tengerbiológus, önképezte néprajzkutató és régész néhány perui, illetve polinéz monda összecsengésére, archeológiai leletekre, valamint Polinéziában régóta termesztett növények dél-amerikai eredetére hivatkozva úgy vélte, a szigetvilág lakóinak egy része Amerikából települt át Óceániába. S való igaz, hogy például az édesburgonya az Andok térségéből származik, már az európai felfedezők megérkezése előtt is termesztették a szigetvilágban, ráadásul a polinézek csaknem ugyanúgy nevezik, mint a dél-amerikai kecsua és ajmara indiánok. A Húsvét-sziget egyik kihunyt tűzhányója, a Rano Raraku krátertavában ugyanaz a totoranád tenyészik, mint a Peru és Bolívia határán hullámzó Titicaca-tóban, s mindkét helyen csónakokat készítenek belőle, melyek formája is azonos. Perui legenda szól egy onnan nyugat felé elhajózott embercsoportról, míg egyes polinéziai etnikumok eredetmondái szerint őseik keletről, egy sivatagos, hegyes szárazföldről érkeztek, melynek leírása ráillik a Titicaca-tó környékére. A híres húsvét-szigeti hosszú fülű szobrok alapzata a preinka (inkák előtti) építészet stílusjegyeit viseli magán. Thor Heyerdahl itt folytatott kutatásai során pedig csapata feltárt egy szobrot, mely a dél-amerikai tiahuanacói civilizáció szobraival azonos stílusban készült. De már ezt az expedíciót megelőzően a norvég tudós 1947-ben, ősi perui balsafa tutajok ábrázolásai alapján, több társával együtt megépítette a rajzoknak megfelelő kialakítású Kon-Tiki nevű tutaját, s mintegy nyolcezer kilométert végigvitorlázva, 101 nap alatt elérte a Tuamotu-szigeteket, bebizonyítva, hogy Dél-Amerika őslakói igenis leküzdhették az Újvilág és Polinézia közti hatalmas távolságot. S bár genetikai, régészeti, illetve nyelvészeti bizonyítékok szerint a polinézek döntő mértékben Délkelet-Ázsiából származnak, a közelmúltban igazolást nyert, hogy mégis volt ősi kapcsolat a dél-amerikai indiánok és a polinézek között.

Erik Thorsby norvég kutató, az Oslói Egyetem immunológusa munkatársaival együtt 1971 és 2008 között húsvét-szigeti bennszülöttek DNS-ét vizsgálták, s kiderítették, hogy bár génállományuk nagy része megegyezik a többi polinézével, a leukocita-antigének vizsgálatakor néhány személy vérében olyan allélokat mutattak ki, melyek csak az indiánok leukocita-antigénjeiben találhatók meg (ezek az antigének alkotják a gének azon csoportját, mely elengedhetetlenül fontos az immunrendszer számára). S az allélok vizsgálatakor azt is kimutatták, hogy azok a XV–XVI. században kerültek be a húsvét-szigetiek gén­állományába. Nemrégiben pedig egy nemzetközi kutatócsapat az amerikai Stanford Egyetem Orvostudományi Kara vezetésével nagyszabású genetikai vizsgálatokat végzett, összehasonlítva 17 különböző polinéz szigeten élő több száz bennszülött, illetve a Mexikótól Chiléig húzódó csendes-óceáni partvidék 15 különböző indián népéhez tartozó, ugyancsak nagyszámú személy, összesen 870 fő génállományát. S kiderítették, hogy több kelet-polinéziai sziget lakóiban megtalálhatók a kolumbiai zenú indiánok génjei, sőt azt is megállapították, hogy a legtöbb szárazulaton 1150 és 1230 között, a Húsvét-szigeten viszont csak 1380 körül épültek be az újvilági gének a polinézek genomjába. Az indiánok és a polinézek találkozására talán a Marquises-szigetekhez tartozó Fatu Hiva paradicsomi szépségű szigetén kerülhetett sor. A szelek és a tengeráramlatok alapján ezt a szigetcsoportot érhették el a legkönnyebben a dél-amerikaiak. A géncsere időpontja egybeesik a szárazulatok benépesedésének időszakával, egy Fatu Hiva-i legenda szerint pedig őseik keletről érkeztek a szigetre. A szárazulatok között sok ezer kilométert megtevő kiváló polinéz hajósok tengeri utazásai révén aztán innen sodródhattak tovább a gének a többi szigetre, szigetcsoportra.

Úgyszintén a polinéz–indián kapcsolatokat bizonyítják az új-zélandi Aucklandi Egyetem antropológusa, Lisa Matinoo-Smith vezetésével a chilei El Arenalnál végzett ásatások, ahol az indiánok maradványain kívül tyúkcsontokat is találtak, melyek a radioaktív szénizotópos kormeg­határozás szerint 1310–1420 tájáról származnak. Dél-Amerikában viszont az európai gyarmatosítás előtt nem éltek baromfik, míg a polinézek valóban tartottak tyúkokat, az El Arenal-i szárnyasokat tehát polinéz hajósok vihették magukkal az Újvilágba. A chilei partoknál fekvő Mocha szigeten pedig több olyan koponyát tártak fel, melyek polinéz jellegzetességeket viselnek magukon. Eszerint a szigeten polinézek haltak meg, ami hosszabb vagy rövidebb jelenlétükre utal. Az édesburgonyát, a lopótököt pedig a pompás kéttörzsű kenuikon, vagyis katamaránjaikon hajózó óceániai hajósok éppúgy magukkal vihették Dél-Amerikából Polinéziába, mint az indiánok a szigetvilágba. A két térség kapcsolatának behatóbb megismerése viszont további, főleg régészeti kutatásokat igényel.

          Lajos Mihály