„…minden munkámban benne van a lelkem”

Beszélgetés Weinrauch Katalin gyermekköltővel

2021. április 9., 14:09 , 1052. szám

„Az én anyanyelvem/ szavak varázsa,/ mézzel cseppentett kalács/ édes morzsája…// Őseim nem hagytak rám/ földet, birtokot,/ örökségem: ez a nyelv,/ mit őrzök, ápolok!” Weinrauch Katalin Anyanyelv c. versének kezdő- és zárógondolatai ezek, melyek saját s mindannyiunk közös örökségét méltatják. A beregszászi író- és költőnőt irodalmi tevékenységéért többek között a Kovács Vilmos Irodalmi Díjjal, Munkácsy Mihály Életmű-díjjal, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának díszoklevelével, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet életművet elismerő díszoklevelével és a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki.

Weinrauch Katalin április 9-én születésének kerek évfordulóját ünnepli. Ez alkalomból beszélgettünk vele gyermekkoráról, irodalmi pályája kezdetéről és alakulásáról.

– A háború alatt születtem. Azok az évek mindenki számára iszonyú nehezek voltak. Beregszászban jártam óvodába, amit egyébként utáltam, ezért hamar ki is vettek. Az iskola már jobban ment, aránylag jó tanulónak számítottam. Amíg nem tudtam olvasni, folyton mesét olvastattam anyámmal. Amikor pedig már tudtam, akkor nem érdekelt az olvasáson kívül semmi. Ha anyukám leültetett gyomlálni, mindent kihúztam, ami a kezem ügyébe került, mert közben is olvastam. Anyám tanított meg a hitre. Visszagondolva nagyon hálás vagyok neki ezért, és azért is, hogy olvasó ember lettem. Mindig ott volt a kezében a Biblia, esténként olvasott belőle, és ha már majdnem elaludtam, akkor is megrázott, hogy hallgassam. Mi lenne most velem, ha nem lenne hitem?

– Hogyan teltek az iskolás évek?

– A háború alatt mindenki nagy szegénységben élt, de mire iskolába kerültem, valamelyest javult a helyzet. Természetesen magyar iskolába jártam. A Beregszászi 4. Számú Középiskolában érettségiztem, ott találkoztam először az irodalommal is Karádi Laci bácsinak köszönhetően. Ő tanította a magyar irodalmat, amely tulajdonképpen Tolsztoj, Majakovszkij és társaik magyar nyelvre lefordított műveiből állt. De a szünetben már tényleg magyar irodalmat, Arany Jánost és a Szondi két apródját tanította nekünk. Írni már akkor is szerettem, bár ez akkor még csak a dolgozatokat jelentette. Laci bácsi egyszer azt mondta nekem: „Magának, Aranka, írói vénája van.” A szőke hajam miatt voltam neki Aranka. Anyám nyugtatott meg, hogy az nem egy „betegség”. Hálás vagyok Laci bácsinak, amiért elindított az úton.

Mivel az irodalmat megszerettem, az orvosira pedig nem vettek fel, végül könyvtárosnak mentem tanulni, és a mai napig nem tudom eléggé megköszönni a Jóistennek, hogy gyerekkönyvtáros lettem. Egész életemben gyerekekkel dolgozhattam, és nagyon boldog voltam, amikor velük foglalkoztam, nekik mesélhettem.

– Állandó szerzője az Irka gyermeklapnak. Honnan indult ez a kapcsolat?

– Az Irka 1992-ben indult el. Punykó Marika keresett fel, hogy jó lenne, ha a gyerekek megismernék a magyar irodalmat is, mivel addig nem igazán voltak magyar nyelvű könyvek a könyvtárakban. Tanakodtunk, hogy hogyan is kezdhetnénk neki, végül úgy döntöttünk, rendezünk egy szavalóversenyt. Témának a Tiszát választottam, mivel nálunk, Kárpátalján született, és őt bizony nem érdekelte a vasfüggöny, összekötötte a magyarokat. Abban az időben már a városi könyvtár vezetője voltam, illetve kijártam a Beregszászi 6. Számú Általános Iskolába fakultatív irodalmi foglalkozásokat tartani 3 osztály számára. Ez utóbbit 25 éven keresztül. Kiválasztottam egy osztályt, a harmadikosokat, hogy részvételükkel próbáljuk megvalósítani a versenyt. Az osztályban 29 gyerek tanult, és 28-nak sikerült is verset, versrészletet adni a Tiszáról, de a 29.-nek sehogyan sem. A kislány sírt, hogy csak ő nem fog szavalni, holott magyarországi vendégek és ajándékok is lesznek… A könyvtárbeli kollégáim kérdésére, hogy honnan veszek még egy verset, azt feleltem: majd én írok egyet. Sikerült is, nemcsak a kollégáim, de a magam meglepetésére is. A kislány végül ezzel a verssel, amelynek akkor még se címe, se szerzője nem volt, megnyerte a versenyt. A vendégek kérdezgették, ki a szerző, és végül kénytelen voltam beismerni, hogy én. Marika adott neki címet: Hol születtél, szép Tisza? Így lett a vers publikus, aztán bekerült az Irkába is, Marika pedig biztatott, hogy írjak mesét is. Én nem gondoltam magamról, hogy tudok írni. De végül úgy voltam, mint a pezsgősüveg, miután kirántották belőle a dugót. Mindig voltak papírdarabok a zsebemben, és akár útközben is, ha valami az eszembe jutott, megálltam, lejegyeztem.

Egy évvel később Nagy Zoltán Mihály kérdezte, hogy nem írnék-e egy kisepikát a Hatodik Síp gyűjteményes kötetébe. Akkoriban halt meg tragikus körülmények között a férjem. Kegyetlenül nehéz időszak volt számomra, de túl kellett élnem. Erről írtam, és az első kisepikámért különdíjat is kaptam. Marika ismét biztatott, hogy folytassam az írást. A versek játszva, könnyedén születtek, mert mindig volt téma, akár a virágzó aranyeső vagy tulipán, akár a gólyák visszatérése. Eddig 19 könyvem jelent meg, köztük néhány novelláskötet, de írtam krimit és romantikus regényt is. Ez utóbbit álnéven, hogy a regényíró és a gyermekköltő neve ne mosódjon össze, mert akkor már a sárospataki tanárképző főiskolán „tananyag lettem”. De bármit írhatok, krimit, romantikus regényt, én akkor is gyermekíró vagyok, soha nem is leszek más.

– Sok olyan munkája van, amelyben kifejezetten a saját élete, unokája, gyermeke is megjelenik.

– Van egy könyvem, a Tündérlesen, melynek a borítóját az 5 éves unokám rajzolta. Tündérkirálynőként rajzolt meg engem, koronával a fejemen, csálé lábakkal. Még azt is „odakaparta” a rajz mellé, hogy „Kati”.

De minden munkámban benne van a lelkem. Nem is tudok úgy írni, hogy abban a valóság ne legyen benne. Sokat írtam például a rahói természetről. A férjem ottani születésű, így tősgyökeres beregszásziként Rahó lett a második otthonom. Mindent, amit ott tapasztaltam, a fenyő susogásától a patak csobogásáig, meg tudtam írni. Az ottani magyar iskolában is tanították a verseimet, és a helyiek büszkék voltak rá, hogy egy szállal kötődöm Rahóhoz.

Az Öcsi titkoss naplója című könyvemnek nagyon érdekes mondanivalója van: ha egy magyar gyerek ukrán iskolába kerül, soha nem lesz belőle igazán magyar, de ukrán sem. A naplót a fiam írta, aki egy évet a Krím félszigeten töltött egy szanatóriumban. Ott a Szovjetunió egész területéről voltak gyerekek, és a fiam volt közöttük az egyetlen magyar, aki egy szót sem tudott más nyelven. Nem mesélt róla, hogy mik történtek ott, de egyszerűen megváltozott: hazudott, csalt, mert ott ezt tanulta meg, hogy boldogulni tudjon. Bennem pedig felmerült, hogy érdemes-e a bátyja után, aki magaviselet és tanulmányi eredmények tekintetében is az iskola dísze volt, magyar iskolába adnom. Ráadásul a Krímről hazaérkezve alig beszélt magyarul, így ukrán iskolába került. Újságokból másolva tanulta a magyar betűket. Aztán, amikor ezt már unta, gyakorlásként naplót írt, amely sok évvel később került csak elő.

– Mikor ismerte meg a nagyközönség a munkásságát?

– A 6-os iskolában 25 évig tanítottam irodalmat. Könyvtárórának neveztem a foglalkozásokat. Az iskolai rendezvényeken gyakran voltak meghívott vendégek pl. a konzulátus és a város képviseletében, ahol mindig mondanom kellett néhány szót. Talán ekkor kezdtek jobban megismerni. Sárospatakon két tankönyvben is szerepel versem, a beregszászi főiskolán az Öcsi titkoss naplóját tanították. De diplomadolgozatot is írtak már rólam, ami életem egyik legcsodálatosabb ajándéka volt. Gyakran hívtak író-olvasó találkozóra Magyarországra, Szlovákiába. Az első ilyen alkalom a bugaci pusztán volt. Az első sorban egy öreg pásztor ült, aki még a kalapját sem vette le a program alatt, csak nézett rám szúrós szemekkel. Aztán a találkozó végén odajött, és azt mondta nekem: „Az én Istenem áldja meg magát, jöjjön máskor is!”

– Megtudhatják olvasóink, mostanában min dolgozik?

– Mielőtt leülök írni, mindig megbeszélem a Jóistennel. Különben csak ülnék, és nézném az üres monitort. Ő mondja meg nekem, miről írjak. Legutóbb például egy novellát ültem le írni, de azt mondta, nem. Gergely-nap volt éppen. Kinéztem az ablakon, megláttam, hogy szállingózik a hó, és végül félretettem a novellát, és egy gyerekverset írtam a Gergely-napról. Tehát úgy vagyok, hogy szóljál, Istenem, és akkor írok. Nekem mindenem az anyanyelv. Élhetünk bárhol, a lelkünk velünk van, és az én lelkem magyar.

Espán Margaréta