Volt egyszer egy Beregszászi Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub

2021. április 10., 18:27 , 1052. szám

Az 1980–1990-es évek fordulója nemzetrészünk számára a nagy remények és a jelenleginél jóval szabadabb légkör időszaka volt, amikor nagyot kortyoltunk a szabadság mámorító borából, s úgy éreztük, beköszönt a polgári és nemzetiségi jogok korszaka. Sőt, már a gorbacsovi demokratizálódást közvetlenül megelőzően is – kiskaput találva a szovjet kommunista rezsim akkor még ledönthetetlennek tűnő falán – megszülettek az első lépések a magyar érdekvédelmi szervezetek létrehozása felé, s 1984 tavaszán a Vérke-parti városban létrejött az 1945 utáni első olyan kárpátaljai civil szervezet, mely nemcsak irodalommal, hanem politikai és közéleti kérdésekkel is foglalkozott: a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub.    

A szervezet a Könyvbarátok Országos Társasága (KOT) Beregszászi Járási Szervezetén belül alakult meg. Leendő elnöke, Dalmay Árpád abban az időben a Vörös Zászló című hajdani beregszászi járási újság szerkesztőségében dolgozott, ahol a munkahelyi könyvbarátszervezetet vezette. Megismerkedve a KOT alapszabályával, rábukkant egy olyan kitételre, mely szerint külföldi irodalommal foglalkozó körök, klubok is alakulhatnak a Szovjetunióban. Majd Veress Valériával, a járási szervezet akkori titkárával megbeszélte, hogy kihasználva ezt a lehetőséget, létrehozzák a magyar irodalommal (mint „külföldivel”) foglalkozó klubot. S miért éppen Illyés Gyuláról nevezték el? Azért, mert az egy évvel korábban elhunyt író műveiben és cikkeiben kiállt az elszakított országrészek magyarsága mellett, így nem csoda, hogy a klub mottója is egy Illyés Gyula-idézet lett: „Szálazzuk ki a hajszálereket is, amelyekkel közösségünkbe vagyunk nőve; vizsgáljuk meg, hogyan működnének azok a lehető legjobb eredménnyel, mindnyájunk javára.” A szervezet pedig működése során tartotta is magát ehhez az elvhez.

A klub eleinte a szerkesztőség egyik szobájában ülésezett, de olykor a járási művelődési házban, a városi vagy a járási könyvtárban, illetve a járási könyvbarátszervezet irodájában tartotta meg rendezvényeit, s nemcsak kulturális, hanem bizonyos mértékben érdekvédelmi szervezetként is működött. Szorgalmazta az 1972 óta vajúdó Petőfi-emléktábla ügyének megoldását, a magyar múlt emlékei megörökítésének szükségességét, sőt zárt körű összejövetelein elsőként esett szó egy magyar autonóm terület, továbbá egy magyar főiskola és egy hivatásos magyar színház létrejöttének a fontosságáról. Voltak meghívott előadóik. Első vendégük 1984. március 24-én Juvan Sesztalov manysi költő volt, emellett a klub tagjai találkoztak Zinaida Palvanova moszkvai orosz költőnővel, 1987. október 18-án pedig a Beregszászból a felvidéki Királyhelmecre elszármazott Demjén Ferenc költő jelent meg körükben, akinek Hegyek alján c. első kötete szülővárosában jelent meg még 1935-ben. Elsősorban viszont kárpátaljai irodalmárok tartottak előadásokat. Emellett a klub könyvkiállítást, könyvjegybemutatót is szervezett. Az első szabad március 15-i ünnepséget pedig 1989-ben tartották, négy nappal a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezetének megalakulása előtt, a járási művelődési házban. A rendezvény előtt a klubtagok megkoszorúzták az 1987. november 28-án felavatott domborműves Petőfi-emléktáblát, majd az ünnepségen a zsúfolásig megtelt nézőtér előtt a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola (ma Beregszászi Kossuth Lajos Líceum) diákjai adtak elő részleteket A költő visszatér című musicalből, s itt és ekkor lépett először színpadra Serbán Attila, a ma már országszerte, sőt az egész magyar nyelvterületen ismert énekes, színész.

A fent említett Petőfi-emlékjelet, valamint a Tompa Mihály-emléktáblát, pontosabban a régi nevét visszakapott Tompa Mihály utca első házának a falán elhelyezett, a költőt ábrázoló domborműves terrakotta utcanévtáblát a klub kezdeményezésére helyezték el, mindkettőt Ortutay Zsuzsa készítette, s ezek voltak a Kárpátalján 1945 után felavatott első magyar emléktáblák. Emlékezetesek voltak még a klubtagok látogatásai és előadásai a Beregi Ünnepi Heteken Vásárosnaményban, valamint a nagykaposi, a királyhelmeci, illetve a rozsnyói kirándulásaik. A Bodrogközben a Csemadok rendezvényein, Rozsnyón pedig a Czabán Samu-emléknapon vettek részt.

A szervezet országos hírre tett szert, a moszkvai Lityeraturnaja Gazeta (Irodalmi Újság) egész oldalas cikkben méltatta a tevékenységét, s követésre méltó példaként írt róla. Rövidesen pedig a magyar sajtó is felfigyelt a klub tevékenységére, a Magyar Ifjúság című hetilap 1988. június 24-i számában Ablonczy László számolt be róla. Erre a cikkre figyelt fel Boráros János, a Kőbányai Sörgyár hajdani Illyés Gyula Szocialista Brigádjának akkori vezetője, aki meghívta Budapestre a klub küldöttségét a hagyományos Illyés Gyula-rendezvényükre. A klub bemutatkozása olyan jól sikerült, hogy felajánlották: gyűjtenek könyveket a számukra. Megköszönve az ajánlatot, Dalmay Árpád, a klub elnöke tájékoztatta Boráros Jánost arról, hogy dr. Vekerdi Józsefnek, az Országos Széchényi Könyvtár egykori főosztályvezetőjének a jóvoltából már kaptak könyveket a nemzeti könyvtártól, de felvetette: mi lenne, ha felállítanának Beregszászban egy Illyés Gyula-mellszobrot.  Ennek eredményeként már ott, a sörgyár klubjában megszületett a megállapodás, hogy megkezdik a gyűjtést a műalkotás elkészítésére. Két-három „kommunista szombaton” („önkéntes” szombati munkanapon) össze is gyűlt a pénz, s Borbás Tibor Munkácsy-díjas budapesti szobrász elkészítette alkotását. Ezután jött a neheze: hogyan kap engedélyt a klub a mellszobor beregszászi felállítására? Hiszen Kárpátalján a háború vége óta magyar személynek nem állítottak köztéri szobrot. Bármilyen furcsa, képletesen fogalmazva, Illés Béla kassai születésű, de ifjúkorát Beregszászban töltött kommunista író „sietett” a segítségükre, mégpedig oly módon, hogy az illetékes pártszervek összetévesztették vele Illyés Gyulát. Némi huzavona után meglett az engedély, már csak a helyszín volt kérdéses. A pártbizottság azt javasolta, hogy helyezzék el a mellszobrot a klub helyiségében. Emlékeztetniük kellett az „elvtársakat”, hogy a klubnak nincs saját helyisége, így végül engedély született a köztéri felállítására. Az utolsó feltétel pedig az volt, hogy az avatás előtt a résztvevők koszorúzzák meg Lenin beregszászi szobrát. Ezt, persze, nem lehetett nem elfogadni, de végül 1989. október 14-én dr. Szűrös Mátyás (aki kilenc nappal később Budapesten kihirdette a Magyar Köztársaságot, és annak ideiglenes államfője lett) népes és rangos magyarországi küldöttség és mintegy háromezres közönség jelenlétében felavatta Illyés Gyula mellszobrát. 1945 óta Beregszászban ekkor énekelték először közterületen a Himnuszt, s előkerültek a korábban rejtegetett vagy újabban beszerzett nemzeti lobogók. Emlékezetes ünnepség volt! A költő tiszteletére az egykori Poliklinika utca nevét Illyés Gyula sétányra változtatták. Boráros János és dr. Szűrös Mátyás pedig a II. világháború utáni első kárpátaljai magyar szobor létrehozásában játszott szerepéért a klub javaslatára Beregszász díszpolgára lett.

Érdekességként említhetjük, hogy amikor 1992. december 1-jén Kolozsvárott Mátyás király szobrára román nyelvű, magyarellenes, történelemhamisító feliratot helyezett a funari önkény, a klub válaszul – ismét csak kőbányai barátai segítségével – az Illyés-szobor talapzatára ezt az Illyés Gyula-i idézetet helyezte el bronzba öntve: „Legnagyobb bátorság a remény!”

A tagságot elsősorban írók, költők, újságírók, képzőművészek alkották. A lelkesedés természetesen nagy volt, hiszen a klub volt az első olyan kárpátaljai magyar civil szervezet, amelyik közéleti kérdésekkel is foglalkozott. Nemcsak az első emléktáblák és az első szobor állításával teremtettek precedenst Kárpátalján, hanem már magával a klub létrehozásával is: példájuk nyomán jött létre a Técsői Hollósy Simon Kör, a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Irodalmi és Művelődési Kör, a Nagyszőlősi Bartók Béla Művelődési Kör és több más kárpátaljai magyar művelődési-érdekvédelmi egyesület. Innen aztán egyenes út vezetett a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1989. februári megalakulásához, mely szervezet járási szervezeteinek a létrejöttéhez megfelelő bázisoknak bizonyultak e körök. Az Illyés Gyula-klub a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezetének 1989. március 19-i létrehozásáig működött, mivel abba beolvadt, de annak kulturális tevékenységét jó ideig a korábbi klubtagok irányították, s ők kezdeményezték 1989–1990-ben a beregszászi Petőfi-szobor felállítását is.

 S miként hasonlíthatják össze az akkori politikai helyzetet a mostanival? Nosztalgiával gondolnak arra, hogy a múlt század ’80-as éveinek végén és a ’90-es években a trianoni diktátum által elszakított területek közül a kárpátaljai magyarság politikai helyzete volt a legjobb. A klub volt vezetői még jól emlékeznek arra, hogy az éppenhogy önállóvá vált Ukrajna elég lojális volt a kárpátaljai magyarsághoz, nyugodtan működtek a magyar iskolák és intézmények, eredeti falu- és utcaneveket tettek újra hivatalosakká, rehabilitálták a görögkatolikus egyházat, szabadon használhattuk nemzeti jelképeinket. Mind Szlovákiában, mind Romániában, mind az egykori Jugoszláviában sokkal rosszabb politikai körülmények között éltek a magyarok. Nem tudták elképzelni, hogy nálunk a magyarlakta települések közigazgatási épületein az ukrán mellett kitehetjük a magyar zászlót, szabadon énekelhetjük a himnuszunkat, a tanácsüléseken anyanyelvünkön szólalhatunk meg, mindenütt vannak magyar feliratok, település-névtáblák, van magyar főiskolánk, hivatásos színházunk stb. De milyen a helyzetünk most? A klub egykori vezetői szomorúan látják, hogy az európai normákkal és az ukrán Alkotmánnyal összeegyeztethetetlen nyelvtörvény és oktatási törvény által jogaiban korlátozva, magyarellenes uszítások, koncepciós perek, vegzálások, indokolatlan házkutatások, mondvacsinált magyar „szeparatizmus”, magyarellenes fenyegető tüntetések, felvonulások közepette telnek a kárpátaljai magyarság napjai. A ’80-as évek végén a klub is együttműködött a létrejött ukrán szervezetekkel, velük együtt emelték fel szavukat a szovjetrendszer nemzeteket elnyomó politikája ellen, az ukránok és magyarok jogainak biztosításáért. Most pedig Ukrajna ugyanazt teszi a magyarokkal, amit a Szovjetunió tett az ukránokkal, ráadásul még drasztikusabb módon. A Szovjetunióban voltak ukrán és magyar tannyelvű középiskolák, nem szűkítették le az ukrán vagy magyar nyelv használatát az elemi vagy általános iskolákra. Szabad volt bárhol ukránul és magyarul beszélni. Tudott dolog, hogy az ukrán nép sokat szenvedett az oroszosítás miatt, az is érthető, hogy egy fiatal ország keresi a helyét, és teljes önállósodást akar (akárcsak mi a reformkorban), de ma már nem lehet az oroszok (és például a franciák) XIX. századi beolvasztó politikáját alkalmazni, mert az előbb-utóbb visszaüt. Jó lenne, ha ezt megértenék az ukrán „felső” körök, a nyelvet törve beszélő honatyák, amennyiben valóban Európába akarnak beilleszkedni.  

Lajos Mihály