Szabó Lőrinc: Kenyér
Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kísértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,
s köröttem az eltűnt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárd-lelkű mezőt,
ahogy szétcsapott, ringva – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,
hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi múlt
s mennyi jövendő párosult!
– Aztán egyszerre magamat
láttam, e roppant áradat
gyilkosát, isten gyilkosát,
aki kaszával belevág
az örök csodába, töri, üti
a szent anyagot, megsüti
s eszi istent, aki test, aki vér. –
S letettelek, darab kenyér,
s fölvettelek, elnéztelek,
magamban éreztem az életedet –
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hívő az úrvacsorát.
Talán ma sem tekinthető különcségnek – ami régen a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozott –, hogy valaki az egész alakú kenyérre keresztet rajzol a késsel, mellyel aztán mintegy fölmentetten, jó érzéssel megszegi. Azért fölmentetten és jó érzéssel, mert mindenféle cselekedeteink jobban, szebben alakulnak, ha azokra áldást kérünk és kapunk.
Nincs ez másként az étkezésünkkel sem; azzal a magatartással, melyre a Szabó Lőrinc-vers utal. Mert a táplálékfölvételben nem csak anyagi-biológiai aktust lehet látni. Ezt a többletigényt fogalmazza meg a költemény. Hogy legyen lelki, spirituális, mi több: transzcendens mozzanata is a táplálkozásunknak, melynek pedig – ebben az esetben – szimbóluma lesz a „habfehér testű” „áldott kenyér”.
A kenyér egész történelmünk során magát az életet jelenti. És nem csak a kenyér. Hanem már a búza, a mezőn ringatózó kalász is maga az élet. Szabó Lőrinc ezért tekint minden egyes kalászból kipergő szemre életként, hogy az mintegy személyiségtől sem mentes sors. Mindeneken túl pedig istennek minősíti a kenyeret, hogy aztán egy utánozhatatlan költői leleménnyel – az utolsó versszakban – már „úrvacsoraként” vegye magához…
Penckófer János