Pilinszky János: Te győzz le
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tűnődve benned görgetik
fakó szívüknek terheit
a hallgatag szegények
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.
Egy szépséges Pilinszky János-költemény, mellyel méltó módon lehet emlékezni a szerző halálának negyvenedik évfordulójára (1981. május 27.), és – kicsit előre nézve – megünnepelni születésének századik évfordulóját (1921. november 27.). Mert a Te győzz le című költemény egyszerre jelöli a kezdetet – a szerző legelső versei közül való –, és határozottan képes rámutatni Pilinszky János költői létszemléletének alapállására, hogy tudniillik szakrális teremtettsége nélkül a világ és az ember csak nehezen értelmezhető.
A Te győzz le megszólítottja az „éjszaka”, a sötétség. De az első verssort követően – a második szakaszban – feltűnik ezen „éjszakának” a „szelíd, örök vigaszt” nyújtó természete. A harmadik versszakban már egyenesen élőnek mondja ezt az „éjszakát”, ahol különösképpen megkapó, hogy e sötétség hatalmát az „égő csillagképeiben” véli fölfedezni.
A negyedik, az utolsó versszak pedig mindennél egyértelműbbé teszi, hogy minden öntudatlanságot, amit az éjszaka „sötéten úszó és laza hullámai” jelentettek az első versszakban, valójában „komor, sötét mennyországként” érti a szerző. Ez a „mennyország” és aztán az angyalok emlegetése még inkább nyilvánvalóvá teszi, hogy a Te győzz le című Pilinszky János-költemény mélyen szakrális fogantatású beszéd…
Penckófer János
