Szepesi Attila: Hani

Mint kotlóstyúk a serteperte csibéit, úgy pátyolgatott néhányunkat, balga

művészjelölteket Hani, a pöttöm japán lány, nálunk öt-hat

esztendővel idősebb, de évtizedekkel bölcsebb – csöppet sem

mellékesen Kodály diákja a Zeneakadémián. El-eljött velünk füstös

csehókba, ahol kétforintos kolbászt faltunk mustárral és savanyú fröccsöt

nyakaltunk. Nyesegette közben a rigolyáinkat, és elmesélte egyik

bálványunk, Federico García Lorca halálának igaz történetét, megfosztva a

bolsevik mesketétől. Egyszer a Zeneakadémia művészfolyosóján odavitt

a mesteréhez, aki épp a Pesten vendégszereplő Benjamin Brittennel

beszélgetett és bemutatott a meghökkent és kedélyesen vigyorgó

angolnak. Később már csak kósza híreket hallottam Haniról: odahaza

megszervezte a Kodály Társaságot, és kedvenc produkciója az volt, hogy

előadásai közben magyarul énekeltette a japán tanárjelöltekkel

Kodály Esti dalát: Erdő mellett estvéledtem...

A szerző által „barbár szonetteknek” nevezett sorozatból való ez a Szepesi Attila-költemény, amely nemcsak kiváló hangulatú rövidtörténet, hanem büszkeségérzésre apelláló emlékfelidézés is. Meg persze líra: egy finom stilizáció tizennégy sorba sűrítve, ahogy azt a szonettforma sorainak száma megköveteli.

A kárpátaljai olvasó büszkeségérzése pedig azzal is kezdődhetne akár, hogy Szepesi Attila egykori beregszászi gyerekként lett elismert alkotó, de itt nyilvánvalóan a világhírű Kodály Zoltán szépséges dallama a lényeg, illetve az általa gyűjtött ugyancsak szépséges magyar népdal szövege. Ugyanis ezt idézi meg a vers vége, a költemény leghangsúlyosabb helye, ahol már minden magyart büszkeségérzés tölt el. Mert ahogy felismerjük az Esti dal első sorát, mindjárt mellékessé válik a „füstös csehók” képe, a „kétforintos kolbász zabálása”, akárcsak Federico García Lorca. Az viszont már csöppet sem mellékes, hogy ez a nagyszerű „pöttöm japán lány”, Hani – aki „Kodály diákja volt a Zeneakadémián” – odahaza „magyarul énekeltette a japán tanárjelöltekkel” a következő sorokat:

„Erdő mellett estvéledtem, / Subám fejem alá tettem, / Összetettem két kezemet, / Úgy kértem jó Istenemet. // Én Istenem, adjál szállást, / Már meguntam a járkálást, / A járkálást, a bujdosást, / Az idegen földön lakást. // Adjon Isten jó éjszakát, / Küldje hozzánk szent angyalát, / Bátorítsa szívünk álmát, / Adjon Isten jó éjszakát…”

                Penckófer János