„Kárpátaljai magyarnak lenni áldás és kihívás”

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) nyolc éve három kategóriával bővítette a 2005-ben a Szövetség alapító elnökéről elnevezett díjat. A Fodó Sándor-díjjal olyan aktív közéleti szereplőket díjaznak, akik elsődlegesnek tartják a kárpátaljai magyarság megmaradását. Az alábbi interjúban Barta Ferenccel, a lelkészek számára létrehozott kategória 2021. évi díjazottjával beszélgettünk.

– Meséljen az életútjáról!

– Harminchat éves vagyok, Beregújfaluban születtem, s jelenleg Barkaszón és Rafajnaújfaluban végzem a lelkészi szolgálatomat. Az általános iskolai tanulmányaimat szülőfalumban végeztem, ezután a Péterfalvai Református Líceumban tanultam, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen készültem a lelkészi hivatásra. Fontosnak tartom a másokon való segítést, azonban ha segíteni nem tudunk, akkor igyekezzünk, hogy ne is ártsunk. Feleségemmel három gyermeket nevelünk, így sok szabadidőm nem maradt, ugyanakkor néhány éve hobbi szinten elkezdtem dar­tsozni, emellett nagyon érdekel a videovágás.

– Hogyan fogadta, amikor megtudta, hogy az egyházi személyek kategóriájában önnek ítélték oda idén a Fodó Sándor-díjat?

– Nagyon váratlanul ért. Éppen úton voltam, s félre kellett állnom az autóval. Először nagyon örültem, aztán egy furcsa érzés fogott el. Ugyanazok a személyek, akik idén jelöltek engem, két évvel ezelőtt is jelölni szerettek volna. Akkor az volt a kérésem, hogy előbb utánanéznék a díjnak. Világossá vált, hogy Fodó Sándor, a díj névadója mennyi mindent tett a kárpátaljai magyarságért, s mindahhoz, ami ma az érdekképviseletünket jelenti, mindenképpen köze van. Ezután kértem, hogy ne adják be a jelölésemet, mert úgy éreztem, nem nekem kell a díjat megkapni. Nagyon örülök, hogy idén engem választottak, de még mindig azt érzem, hogy akkor lett volna szabad bekerülnöm ebbe a sorba, miután minden nálam többet tett idősebb lelkész már megkapta az elismerést. Akiket ezelőtt díjaztak, teljes mértékben megérdemelték azt, s remélem, egyszer én is méltó leszek rá.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy a lelkészi hivatást választja?

– Már a líceumba is – magamban – a következő kéréssel jelentkeztem: „Uram, mutasd meg, mit szeretnél, hogy legyek!” Közben eldöntöttem, hogy programtervező matematikus szeretnék lenni. Harmadik évfolyamon már kitöltöttem a jelentkezési lapot erre a szakra, amikor az Isten 2003 márciusában megszólított: „Ha valaki énutánam akar jönni, [...] vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” Ettől kezdve látom azt, hogy bármerre megyek, követhetem őt, hiszen eddig mindenhol megáldotta szolgálatomat.

–  Az Ön számára mit jelent a szülőföld? Mi tartotta, tartja itthon, Kárpátalján?

– Amikor elmentem tanulni, azzal a tudattal tettem ezt, hogy mindenképpen haza szeretnék jönni, s ahol az Isten elhívott, ott szeretnék szolgálni. Feleségemmel az első randevúnkon is erről beszélgettünk: ha komolyra fordul kapcsolatunk, akkor hazajövök, és ő hazajön velem. Azon a debreceni sétán eldöntöttük, hogy bár ő Magyarországon született, és minden szál odaköti, mégis eljön velem Kárpátaljára. Nagyon sok mindent jelent az otthon, s ahová Isten rendelt minket, ott kell helytállnunk.

– Önnek mit jelent kárpátaljai magyarnak lenni?

– Nagyjából kilencedikes koromig nem realizáltam, hogy nem Magyarországon vagyok. Kisgyerekként bármikor Beregszászban sétáltam, mindenkinek „Csókolom!”-ot köszöntem, amire mindig választ kaptam. Aztán majd a katonai parancsnokság első behívója után tapasztaltam, hogy nem mindenhol hajlandóak magyarul szólni hozzánk. Kárpátaljai magyarnak lenni áldás és kihívás. Nem tudom elképzelni azt, hogy milyen lenne egy másik nemzethez tartozni. Nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy kárpátaljai magyar lehetek. Kihívásnak pedig azért tartom, mert meg kell maradnunk, s minél több embert meg kell tanítanunk erre. Imádkozunk azért, hogy meg tudjunk itt magyarnak maradni, s az Istentől kapott anyanyelvünkön imádkozzunk, énekeljünk, beszélgessünk és álmodjunk tovább.

– Milyen tanácsokkal látná el a kárpátaljai magyar fiatalokat?

– Istennek azért is hálát kell adnunk, amiért kinyitotta az ajtót a világ felé. Mai fiataljaink bármerre elmehetnek a világba, azt azonban nem szabad elfelejteniük, hogy hová születtek. Hiszem, hogy Isten azért adott nekünk tehetséget, hogy mindent megtegyünk azokért, akik közül előszólított bennünket. Azt tanácsolnám, hogy mindazzal a jóval, amit a világban megtanultak, jöjjenek haza, és itthon használják azokat. Minden egyes fiatallal, aki tehetségével, ügyességével, két munkás kezével elmegy közülünk, mi, akik itt maradunk, szegényebbek vagyunk, s nekünk lesz egyre nehezebb.

– Milyen tervekkel tekint a jövőre?

– Rengeteg tervünk van. Sok dolgot szeretnénk építeni, fejleszteni fizikailag, s szeretnénk az itt maradt magyarságot megtartani, erőben együtt megmaradni. Jelenleg azt látjuk, hogy ott vagyunk, ahová az Isten állított, s mindent, amit itt ránk bízott, szeretnénk elvégezni, jó példa lenni, életünkkel és családunkkal mutatni az utat, s biztatni másokat arra, hogy meg lehet itt maradni. Küzdjünk együtt ezért, egymást segítve, hiszen azt mondja Isten igéje, hogy oda küld az Úr áldást és életet, ahol a testvérek egyetértésben vannak. Hiszem, hogy az Úr reményteljes, jó jövőt készít itt nekünk.        

CsA