Genfi csúcs: egyetértés Ukrajna feje felett

Hogy Ukrajna nem a világ közepe, azt a genfi orosz–amerikai csúcstalálkozó előtt is tudta mindenki – talán néhány ukrán vezető kivételével. Most ők is megtanulhatták, mit jelent ez a gyakorlatban. A magyarság az elmúlt 100 esztendőben többször is megtapasztalhatta, milyen az, amikor nagyhatalmak döntenek a sorsáról a feje felett, ezért mi magyarok pontosan tudjuk, mit érezhetnek most Kijevben.

Zárt ajtók mögött

Joe Biden amerikai és Vla­gyimir Putyin orosz elnök múlt heti genfi találkozója nagyszerű showműsornak bizonyult. Órákig taglalták előzetesen, hogy milyen az élet az ostromállapotba merevedett svájci városban, hogy milyen a villa, ahol a két államférfi találkozik, és milyenek a biztonsági intézkedések.

Arról, hogy mi történt a találkozó mintegy öt órája alatt, vajmi kevés konkrétum szivárgott ki. Elhangzott például, hogy a két elnök nem kíván új fejezetet nyitni országaik kapcsolatainak történetében, azaz nem borultak egymás nyakába. Született egy nyúlfarknyi közös nyilatkozat „a hadászati stabilitásról”, mivel azonban az utóbbi időkben szinte megfeledkezhettünk a nukleáris háború fenyegetéséről, ennek a világ nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

Utóbb kiderült, a találkozó mégsem volt teljesen eredménytelen, a két nagyhatalom viszonya bizonyos fokig rendeződni látszik, nagyköveteik éppen a napokban térnek vissza az állomáshelyeikre. A szakértők afféle tűzszünetként vagy kölcsönös be nem avatkozási egyezményként írják le a Genf nyomán kialakult új valóságot: tegyük fel (hiszen egészen biztos senki nem lehet benne), Moszkva „kimarad” az Egyesült Államok és Kína egyre kézzelfoghatóbb szembenállásából, Washington viszont nem avatkozik bele (legalábbis nem nagyon) a posztszovjet térség, illetve Oroszország és az Európai Unió dolgaiba.

Minszk a lelke mindennek

Mondhatná a kedves olvasó, hogy ez bizony nem túl sok, de egyfelől sokkal többet nem is remélhettünk egyetlen találkozótól, másfelől, ennyi is elegendő lehet hozzá, hogy a nagyhatalmak vezetői megtalálják a közös hangot egy sor aktuális, de az ő szemszögükből másodlagos kérdésben, amilyen például az ukrajnai rendezés. Egyhamar aligha hozzák nyilvánosságra a találkozó jegyzőkönyvét, a két fél nyilatkozataiból is érzékelhető azonban, hogy a felek azonos hullámhosszon vannak e tekintetben. Szó sincs róla, hogy Amerika ezüsttálcán nyújtaná át Oroszországnak Ukrajnát, de úgy tűnik, valami megváltozott. Például mindkét elnök a minszki megállapodások végrehajtásának fontosságáról beszélt, holott Kijev számára a Donyec-medence különleges státusza, az általános amnesztia, illetve a határ ellen­őrzésének a választások utáni átadására vonatkozó kikötés miatt a szerződés mára teljességgel elfogadhatatlanná vált.

Az ukrán fővárosban kezdetben nem is igen akarták tudomásul venni, hogy mi történt valójában Genfben, a hivatalos nyilatkozatok egyre azt hangsúlyozták, hogy Joe Biden kiállt Ukrajna szuverenitása és területi egysége mellett. Amikor belátták, hogy nem lehet ennyivel elintézni a történteket, szokás szerint áttértek a valóság dinamikus újraértelmezésére. Mihajlo Podoljak, az ukrán Elnöki Hivatal vezetőjének tanácsadója már néhány órával a találkozót követően arról beszélt, hogy Amerika szerepvállalása új megközelítést jelent a minszki megállapodások végrehajtását illetően.

„A valóság némileg eltér attól, mint ami akkoriban volt, amikor megfogalmazták a minszki megállapodásokat, és meghatározták bennük a végrehajtás sorrendjét és logisztikáját. Vagyis ha nem is hangzott el közvetlenül (amerikai részről – a szerk.), de szó van a korszerűsítés bizonyos igényéről” – idézi a tanácsadó szavait az MTI.

Egy próbát megér a rendezés

„Ők (Biden és Putyin – a szerk.) beszéltek azokról a területekről is, ahol valóban egyértelműek és jelentősek a nézetbeli különbségeink, kezdve Ukrajnával ... Megvitatták azt is, lehet-e alapja, hogy valóban megpróbáljuk elmozdítani a holtpontról a minszki folyamatot” – közölte az amerikai külügyminisztérium szóvivője a csúcstalálkozó után egy sajtótájékoztatón.

Mint látható, szó sincs az amerikaiak részéről semmiféle „korszerűsítésről”. Pontosan érzékelvén a probléma összetettségét, csupán arra tettek ígéretet, hogy közelebbről is megvizsgálják a lehetőségeket.

Ezt látszanak alátámasztani Viktoria Nuland külügyminiszter-helyettes szavai is, aki a találkozó másnapján a Szabadság Rádiónak nyilatkozva ismertette az amerikai álláspontot a minszki megállapodásokkal kapcsolatban. Mindenekelőtt felhívta a figyelmet egy körülményre, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: a Minszkben aláírt megállapodás „az egyetlen írott dokumentum, amelyben Putyin elnök biztosít, hogy távozik a Donbászról”. Ezért az amerikai diplomata szerint a kérdés most az, valóban kész-e megtenni ezt.

A következő lépés a külügyminiszter-helyettes szerint megkezdeni az egyeztetést Kijevvel.

„Komoly konzultációkat kezdünk ukrán partnereinkkel arról, hogy miként látják a minszki megállapodásokat, és hogyan fognak haladni azok végrehajtása felé. És akkor meglátjuk, vannak-e potenciális okok a bevonásunkra” – idézi Nulandot a strana.ua.

„Ha valóban úgy érezzük, hogy okunk van a minszki megállapodások végrehajtását biztonságos és elfogadható módnak tekinteni Ukrajna számára szuverenitásának és területi integritásának helyreállítására a Donyec-medencében – cserébe a Donbász valamiféle politikai autonómiájáért –, és ez az orosz erők és az általuk támogatott bábok kivonulásához vezet, készek lennénk dolgozni ezen” – tette hozzá.

Azért hagyott a maguk számára egy kiskaput. Egyértelművé tette, hogy országa egyelőre kételkedik az elképzelés kivitelezhetőségében:

„Nem vagyunk biztosak abban, hogy komoly alapja van ezen dolgozni. A következő hetekben megvizsgáljuk ezt. De azzal fogjuk kezdeni, hogy nagyon intenzív tárgyalásokat folytatunk Ukrajnával arról, hogyan látja ezeket a kérdéseket” – fogalmazott az amerikai külügyminiszter-helyettes.

Ukrajna nem enged

Kijevben máris megmakacsolták magukat, és a jelek szerint elkeseredett utóvédharcokra rendezkednek be. Az új szereposztásban Dmitro Kuleba külügyminiszter a jó fiú, aki úgy tesz, mintha semmi nem változott volna Ukrajna és az Egyesült Államok kapcsolatában, s egyre azt szajkózza, hogy Volodimir Zelenszkij júliusi Fehér Házi-i látogatásának egyik meghatározó mozzanata lehet Amerika bevonása a Donyec-medencei békefolyamatba.

A másik végletet jelen helyzet szerint Olekszij Danyilov, a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára jelenti, aki megerősítette, hogy Ukrajna nem mondja ugyan fel a minszki megállapodásokat, de végrehajtani sem hajlandó azokat jelenlegi formájukban. Múlt pénteki sajtótájékoztatóján újabb érvekkel próbálta alátámasztani az elutasító kijevi álláspontot, mondván „furcsa” lenne ukrán választásokat rendezni a Donyec-medence megszállt területein, ahol több mint félmillió embernek adták már meg az orosz állampolgárságot. Szerinte az orosz útlevelek kiadása az ideiglenesen megszállt területeken az egyik alapvető oka annak, hogy tárgyalni kell a minszki megállapodások módosításáról.

Vagyis Ukrajna egyfelől nem meri felmondani a minszki megállapodásokat, mert ennek a lépésnek a következményei beláthatatlanok lennének számára, másfelől továbbra is azt szeretné Kijev, hogy feltételek nélkül kapja vissza a területeit, amire Biden és Putyin találkozóját követően kevesebb esély mutatkozik, mint annak előtte.

A NATO lerázta Kijevet

Ráadásul Zelenszkijék most már a NATO-tagság délibábjával sem hitegethetik népüket. A genfi találkozót követő sajtótájékoztatón Putyin újságírói kérdésre válaszolva valahogy úgy fogalmazott, csak érintőlegesen került szóba Biden és közötte Ukrajna NATO-tagsága. És ez a látszólagos érdektelenség a két vezető részéről nem véletlen. Biden két nappal korábban, a brüsszeli NATO-csúcs után egyértelműen tudtára adta a világnak, hogy Ukrajna tagsága az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében nem aktuális, még ha meg is erősítették, hogy egyszer majd bizonyosan tagja lesz a szervezetnek. Ez magyarul annyit tesz – függetlenül attól, készen áll-e Ukrajna a tagságra vagy sem –, hogy Washington nem kíván keresztbe tenni Moszkvának, amely korábban egyértelműen tudtára adta minden érdekeltnek: számára – a ma divatos kifejezéssel élve – vörös vonal Ukrajna NATO-tagsága. Ha tetszik, Ukrajna NATO-tagságának „hanyagolása” pillanatnyilag az egyik feltétele az új amerikai–orosz–európai viszonynak.

Hogyan tovább?

Az ukrán elnöknek ezek után sürgősen ki kell találnia, hogyan tudja a maga javára fordítani ezt a kilátástalannak tűnő helyzetet júliusi amerikai látogatása alatt, legalább némi belpolitikai előnyt csikarva ki a pillanatnyi adottságokból. Annyi bizonyos, Zelenszkijnek nehéz pillanatokat kell majd átélnie Washingtonban, ha valóban megpróbálják „rábeszélni”, menjen bele valamiféle kompromisszumba a kelet-ukrajnai rendezés, az oroszok kivonulása érdekében.

Természetesen nem kizárt, hogy a minszki megállapodások körüli feltűnő amerikai–orosz egyetértés csupán látszat. Könnyen előfordulhat, hogy valójában egyik nagyhatalom sem törekszik semmilyen előrelépésre a kelet-ukrajnai konfliktus rendezésében, például azért, mert túl magasnak ítélik a változtatás árát, miközben a jelenlegi helyzet nem zavarja a terveiket. Ne feledjük: ez a csúcs nem Ukrajnáról szólt. Ebben az esetben Kijevnek nem kell attól tartania, hogy olyasvalamit erőltetnek rá, amit nem kíván elfogadni. Igaz, így a konfliktus belátható időn belüli elsimítására sincs esély.

(ntk)