„Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza!”

Újabb Fedák Sári-estjéről és terveiről kérdeztük Szűcs Nelli színművésznőt

Fedák Sári életének fontos pillanatait bemutató új elő­adást vitt színre Szűcs Nelli Dobronyi rózsát Zsazsának, avagy Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza címmel, melynek premierjére július 27-én a Nagydobronyi Magyar Ház kertjében került sor. Másnap a Kárpátaljai KultúrKaraván programsorozat részeként a Munkácsy Mihály Magyar Ház közönsége is láthatta az előadást, amely mindkét helyen nagy sikert aratott. Mi közvetlenül a munkácsi előadás után beszélgettünk a Jászai Mari-díjas színművésznővel a darabról, Fedák Sárihoz fűződő viszonyáról és terveiről.

– Hogyan jött létre a mostani Fedák Sári témájú előadás? Mennyiben más a korábbihoz képest?

– Fedák Sári a naplójában, írásaiban sokszor utal népdalokra, nótákra, és amikor az első róla szóló előadást csináltam, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne egyszer egy nótás Fedák-estet is készítenem.

Tehát ez a terv már régóta bolyongott a fejemben, amikor a Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület felkért, személyesen Molnár Eleonóra, hogy a Hrivnák Tünde divattervező által megalkotott, a nagydobronyi keresztszemes mintákat felhasználó divatkollekciót jó lenne bemutatni egy műsor keretében. Mivel kárpátaljai néprajzi értékek bemutatásáról van szó, úgy gondoltam, ezt nagyon jól össze lehet kapcsolni a népdalokkal és nótákkal, amelyek ugyancsak fontos értékei magyar nemzetünknek. És mivel nagy kincsünk van nekünk Fedák Sári személyében, hát itt az alkalom! Nem hiszek a véletlenekben. Ha az ember magában elültet egy magot, előbb-utóbb eljön a pillanat, és az szárba szökken, végül a gyümölcsét is leszedhetjük majd.

Miután Eleonórával megállapodtunk, újra elővettem Fedák Sári naplóit…

– A honvágyról, a szülőföldről szól az előadás. Mit jelentett mindez Fedák Sárinak?

– Fedák Sári híres volt a hazaszeretetéről. A műsor összeállításakor azokat a gondolatokat választottam ki ismét, amelyek neki és nekem is fontosak, ilyen a hazaszeretet, a szülőföld szeretete, a honvágy – ezek nagyon egyformán lüktetnek bennünk. Hozzánk hasonlóan ő is elment Beregszászból, Kárpátaljáról, bár mi fél lábbal még mindig a beregszászi színházhoz tartozunk. Járunk haza, amikor csak tehetjük. Örülök annak, hogy a gyerekeim is vágynak ide. Azt mondják, hogy otthonról hazajönnek, annak ellenére, hogy ők nem itt nevelkedtek. A lányunk hatéves volt, amikor Debrecenbe költöztünk, a fiunk pedig másfél. Akárcsak nekünk, Fedák Sárinak is fontos maradt a szülőföld.

Eredetileg a Sodró együttessel képzeltem el ezt az előadást, de a koronavírus-világjárvány közbeszólt. Tavaly októberben lett volna a bemutató, Zsazsa születésnapjára terveztem. A határ lezárása miatt találnunk kellett ott egy zenekart, akikkel tudunk próbálni. Így is nehéz volt, mert nem volt termünk. Nálunk, odahaza próbáltunk, meg a harmonikásnál, Herédi Zsomboréknál. Számomra az volt a legfontosabb, hogy végre létrejöhessen ez az előadás, amely a tegnapi, nagydobronyi premierrel megszületett. Ott, akkor volt a főpróba, a ruhapróba, minden egyszerre, mert a nézőkön keresztül tudjuk lemérni, hogy mi működik, mi nem, hova lehet ezt vinni, miből kell faragni…Nem utolsósorban pedig létrejött a Zsazsa bandája elnevezésű népzenei együttes.

– Fedák Sári is, ha tehette, mindig hazajött Beregszászba. Mit jelent az önnek, hogy Kárpátalján született?

– Számomra mindent, a gyökereket. Ha a gyökereket elvágod, akkor meghalsz; ugyanúgy van ez, mint egy fánál. Nagyon csodálkozom azokon az embereken, akik elfelejtik, hogy honnan jöttek. Nem akarom őket megszólni, de számomra az a mentalitás értelmezhetetlen. Nekünk itt élnek a családtagjaink, a rokonaink, mi ide tartozunk. Ahogy az előadásunk alcíme mutatja, vagy ahogy a nóta is szól: „Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza!”

– Fedák Sárival ez a gondolkodás köti össze önöket? Ő is egy folyton átalakuló világban élt…

– Ha belegondolok, hogy az ő generációjához tartozó emberek mi mindenen mentek keresztül… Mi most nyavalygunk, pedig az őseinknek sokkal szörnyűbb világot is át kellett élniük, mint a koronavírus! Fedák Sári 1879-ben született, akkor konzervatív, korabeli, régies ruhákat hordtak még a nők, de amikor meghalt, 1955-ben már majdnem miniszoknyában is jártak. Csak a divat mennyit változott az élete során, a világról már nem is beszélve! Felfogni is nehéz, hogy mekkora veszteséget hozott az akkoriaknak az első világháború… A Trianon okozta sokkba bele lehetett halni. Megdöbbenek, amikor egyesek még ma sem értik, hogy mit jelentett a magyarság számára Trianon. „Mit kell itt nyavalyogni?” – kérdezik. Persze élnünk kell tovább. Itt, Munkácson is kevés magyar maradt. Amennyiben az ember ép ésszel gondolkodik, belátja, már nem lehet Magyarországhoz csatolni ezt a várost. Bár a szívem azt szeretné, muszáj a realitást is figyelembe venni. Aztán eltelt húsz év, megtörtént a visszacsatolás, és jött öt olyan év… El sem tudjuk képzelni azt a boldogságot, amit megéltek az akkori emberek, és megélt maga Fedák Sári is, amikor Kárpátalja visszakerült az anyaországhoz. Majd jött a második világháború, utána a kommunizmus. Fedák Sárira is nagy terheket rakott a Jóisten. Nem is tudom, hogy tudta mindet elviselni. Úgy tűnik, hogy ebben az elkényelmesedett világban kicsit gyengébbek vagyunk lelkileg. Azért csinálom ezeket az előadásokat, mert erősödöm az ilyen emberek példája által. A munkásságomra is hatással van Fedák Sári, mert úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül a világban. Az az ember időben korábban, de épp úgy érzett, mint én most. Neki is fontos volt, ahogy nekem is az Isten, a haza, a hivatás.

– A mai, munkácsi előadást követően több kárpátaljai elő­adásra is sor kerül…

– Legközelebb augusztus 24-én látható az előadás Tiszaújlakon. Nagy dolog lesz számomra, hogy augusztusban a szülőfalumban, az én közsé­gemben létrejöhet egy előadás. Nagyon régen nem léptem már ott színpadra, ha jól emlékszem, 1995-ben játszottunk Újlakon.

Gyerekként annyit szerepeltem a fafeldolgozó vállalat vagy a cipőgyár hatalmas művelődési házaiban. A településen volt még egy harmadik kultúrház is, de ez mind tönkrement, így azóta nem volt hová menni, nem volt hol játszani. A mostani azért is különleges alkalom, mert abban az épületben lépünk fel, ahová én iskolába jártam.

Nagyon szép emlékek fűznek Tiszaújlakhoz, nagyon boldog gyerekkorom volt. Odahaza a szüleim megtanítottak mindenféle munkára, amire a házban, a ház körül szükség lehet, felkészítettek az életre. Akkor mehettem játszani, ha előtte elvégeztem az anyám által kijelölt feladatot. Attól még készen volt a leckém is, játszani is maradt időm, egyszersmind megtanultam tisztelni a munkát is.

– Október 26-án Beregszászban is látható az előadás az első Fedák Sári-díj-átadó keretében. Mit kell tudni a most alapított Fedák Sári-díjról?

– A történelmi Magyarország területén élő és alkotó színész vagy színésznő kapja majd a díjat. Jó lenne, ha a díjazott be is tudna majd másnap mutatkozni a beregszászi közönség előtt. Persze ez nem lesz feltétel, mert nincs mindenkinek magánestje vagy -előadása. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Jótékonysági Alapítványa által létrehozott és gondozott díj lesz ez, amit persze, mint mindent, a magyar államnak köszönhetünk. Az alapítványi kuratórium a színművész addigi munkáját, hazájához való viszonyát és számos más, Sári – becenevén Zsazsa – számára is fontos szempontot vizsgálva ítéli oda a díjat, melyet mindig Kárpátalján, a beregszászi színházban adnak majd át. Ezt is megálmodtam, mint a beregszászi Fedák Sári-szobrot, és mellém, pontosabban a gondolat mellé álltak, személy szerint dr. Grezsa István miniszteri biztos végül a színházi alapítvány szárnyai alá került az elképzelés. Ennek köszönhetően remélhetőleg több vendég és vendégelőadás is jöhet majd Beregszászba.

– Mennyiben változtatta meg mindennapjaikat az elmúlt másfél év, a világjárvány?

– Ahogy a férjem, Trill Zsolt mondja: „Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy élveztük is ezt az időszakot.” Mert tudtunk töltekezni. Sok, korábban idő hiányában elhanyagolt dolgot be tudtunk pótolni, lelki felzárkózásra is lehetőséget adott ez a bezártság. Számunkra leginkább az volt benne a rossz, hogy nem tudtunk hazajönni. Édesapám egyedül él, és az a tudat, hogy nem tudok jönni, szörnyű volt. Legkevésbé azzal nem tudok megbékélni most, a XXI. században, hogy mi Kárpátalján még mindig el vagyunk zárva Európától. A Budapest és Beregszász közötti 320 kilométer a mai világban nem távolság, autópályán 2,5 óra alatt elérjük a határt, de amikor hazajövünk ünnepekre, és nyolc órát kell várnunk az átkelőn, azt nem tudom hová rakni. Ha ez nem lenne, sokkal többet jöhetnénk és jönnénk haza, még többet lehetne itthon játszani.

– Megvannak hozzá itthon a megfelelő körülmények?

– Igen! A magyar állam támogatásával jelentős technikai felújítás történt nemcsak a beregszászi színház, hanem a Kárpátaljai Megyei Ukrán Zenei-Drámai Színház épületében is Ungváron, aminek fejében évi akár húsz magyar rendezvényt fogad majd az intézmény. Nagyon szeretném, ha a Körhintát, amelyben játszom, elhozhatnánk Ungvárra. A nagyszínpad méretei ezt lehetővé tennék. Sok olyan nagyszerű előadást lehetne bemutatni a kárpátaljai közönségnek, amelyek eddig nem juthattak el ide. Nagyon örülök a Déryné Színház megalakulásának, amelynek Tarpai Viktória kolléganőnk is a tagja lett. Nekik köszönhetően is több produkciót lehet majd itthon bemutatni.

Több művelődési házat is rendbe hoztak Kárpátalján a magyarlakta településeken. A mai napig nem zárkózom el attól, hogy a Nemzeti Színházzal utazzunk valahová előadni. Itt Vidnyánszky Attila főrendező által hozzászoktunk ahhoz, hogy fellépjünk szinte bárhol, nem ismertünk lehetetlen helyszínt. Játszottunk focipályától kezdve templomig szinte mindenütt. Az a lényeg, hogy tudjam, mit akarok mondani a kedves kis közönségemnek. Vagy a „kedves barátomnak”, ahogy Fedák Sári nevezte a közönségét. A színházat oda kell vinni, ahol igénylik, ahol szükség van rá. Nem szabad kényeskedni, „nagyvárosi” művésszé válni! Amit létrehozol, azt oda kell adni a nézőknek. Ilyenkor sokat kap vissza az ember. Például a nagydobronyi és a munkácsi előadás után lelkileg feltöltekezve távoztam.

– A terveiről megtudhatunk valamit? Vannak kiemelt témák, amelyekkel szeretne foglalkozni?

– Téma mindig akad, ha van, ami zaklatja a művész lelkét. Van a tarsolyomban egy megírt anyag a színházszeretetről, amit zongorakíséret mellett szeretnék bemutatni. Ennek a történetét egy kulisszák mögötti kisember, egy „mindenes” szemszögéből láttatná a darab.

Másrészt mostanában azon is gondolkodtam, hogy szeretnék egyszer a színpadon oroszul vagy akár ukránul is megszólalni, mert az orosz is az anyanyelvem, hisz anyám orosz volt, iskolásként pedig jól megtanultam az ukrán nyelvet is. Úgy vélem, hogy ha más nyelven beszélnék, talán megnyílnának más zsilipek is bennem. Továbbá ezzel is lehetne békíteni, mert az ukránnak épp úgy fáj, mint a magyarnak, ha a hazájára gondol, az anyjára, a gyermekére. Ezeket a pontokat kell mindig megtalálnia a színháznak, hogy mi az, ami közös bennünk.   

Badó Zsolt