Az útmunkásbrigád története, amely kikövezte a várost

Elvesztett Ungvár

Kubikosok – így hívták Ungváron az utcát macskakövekkel burkoló brigádot. Most róluk szeretnék mesélni, mert körös-körül csak az útjavításról hallunk: a jó minőségűről és a kevésbé jóról egyaránt. Nézzük, hogyan javították az ungvári utakat a második világháború előtt és közvetlenül utána! Erről olvashatnak Dobos Árpád, az egyik ungvári kubikos fiának visszaemlékezéseiben.

Ezt a vidám, élénk férfit a Filharmóniában, ahol dolgozik, csak Árpi bácsinak szólítják. Ő maga is azt mondja, hogy az Árpád Vasziljovics nem magyaros, és bántja a fülét. Sokat és sokáig tud mesélni édesapjáról, Dobos Lászlóról, akit nagyon szeretett, és mindenhová követett. Ezért tud Árpád bácsi olyan sokat apja munkájáról, amelynek minden részletére jól emlékszik.

Dobos László még csehszlovák időkben került a közútkarbantartó brigádhoz, és nyugdíjazásáig ott dolgozott. Fia, Árpád nemrég elmondta, hogy jól emlékszik apja egész brigádjára, mert annak minden tagja együtt kezdett dolgozni a „csehek alatt”, és folytatta a munkát a magyar érában, a háború alatt és utána. Abban az időben csak egy, csupán 7-8 emberből álló útépítő brigád volt a városban. Dobos László egy „henger”, vagyis úthenger kezelője volt, az 1950-es évek végéig az egyetlené az egész városban. Ez a legendás osztrák–magyar gyártmányú gázgenerátorral felszerelt jármű jól látható a Dobos család archívumának több fotóján. László gyakran azzal ment haza munka után, amikor a személyzet a belvárosban dolgozott, a Ruszka utcai garázs pedig messze volt, és sok időbe telt volna, míg odahajtja.

„Abban az időben a Krilov utcában laktunk, és ennek a járműnek az elindításához apám reggel 5 óra 30 perckor kelt. Lement, egy speciális kazánba faszenet szórt, és visszajött reggelizni. 40 perc alatt a gázgenerátor elég gázt termelt az úthenger elindításához. Nem nagyon füstölt, a szomszédok nem panaszkodtak. Apa a volán mögé ült, és nagyon lassan (gyorsan nem is tudott haladni) dolgozni indult. A jármű rettenetesen dübörgött. Amikor a felesleges gáz felhalmozódott egy speciális rekeszben, időnként feltépte annak a fedelét, és sisteregve a felszínre tört. Apám nagyon mérges volt, mondván, már megint?! De valójában szerette a járművét, amikor elromlott, napokig szerelte a garázsban – emlékezik vissza Árpád bácsi. – Jól emlékszem arra is, hogy apám a fiúkkal hogyan öntött a hengerbe vizet. A gépezet amúgy is nehéz volt, 10-12 tonna súlyú, de úgy tervezték, hogy 2 tonnával még nehezebbé lehetett tenni. Ehhez a hátsó kerékben volt egy dugó, amelyet eltávolítottak, és vizet öntöttek a kerékbe. Egyébként a vizet a régi cseh tűzcsapokból vételezték. Apámnak volt egy speciális kulcsa, amellyel levette a fedelet, és egy tömlője is, amelyen keresztül vizet pumpáltak a tűzcsapból a hengerbe.”

Érdekes, hogy ezt az úthengert még a háború előtti sajtó is megemlíti. Az 1934-es Karpatoruszkij Holosz (Kárpátorosz Hang) meglehetősen vicces feljegyzést tartalmaz, miszerint a gőzhenger annyira megijesztette egy Keri nevű úr lovát, hogy szegény állat erősen megrántotta a szekeret, amitől Keri felesége – amint arra a jegyzet utal, egy kövér hölgy – a földre zuhant, és testi sérüléseket szenvedett. Röviden: vagy a lovak nem voltak hozzászokva azokban az időkben a mechanikai zajhoz, vagy a henger valóban rettenetesen erős hangot adott ki.

Nos, tehát hogyan burkolták akkor az utcákat? Árpád bácsi elmondta, hogy eleinte a brigád előkészítette az alapot, kiegyenlítve és a radvánci kőfejtőben kitermelt kőzúzalékot rászórva. A kavicson végighaladt a henger. Aztán a zúzalékot homokréteggel borították, utána a henger ismét ráment. Ezután három kubikos – a Speck testvérek és Lizák Pista – házi készítésű gumi térdvédőt tett a térdére, térdre ereszkedtek, és egy nehéz kalapáccsal kalapálva elkezdték rakni a homokba a kockakövet. Amikor a járdán mintát kellett kirakni, amint az a 30-as és 40-es években a Galagó negyed burkolatával történt, a kubikosok cövekeket ütöttek a homokba, fonalat tekertek rá, és így alakították ki a mintákat.

Árpád bácsi nem tudja, honnan hozták Ungvárra a Galagó negyed járdáihoz a színes macskaköveket, de azt feltételezi, hogy a radvánci kőfejtőből származó andezitről van szó. Az úttesthez a sötét bazaltkockákat vasúton hozták Munkácsról, a város környékén több kőbánya is volt. Az ungvári állomáson a munkácsi macskaköveket átrakodták, és az útépítés helyszínére szállították. Árpád bácsi még arra is emlékszik, hogy a macskaköveket sokáig nem teherautóval, hanem kétlovas szekéren szállították. A fogat szintén kommunális tulajdonban volt, különféle munkák elvégzésébe is bevonták: földet szállított az üvegházba, az útmunkásokhoz eljuttatta a macskakövet. A fogatot bizonyos Bóbita és Pahulics nevű férfiak irányították. A lovakat a Drugeth utcai protestáns templom mögötti istállóban tartották.

Amikor a járdát kirakták, munkához látott a brigád két másik tagja. Feladatuk a kövek tömörítése volt egy házi készítésű eszközzel, egy nehéz, tetején fából készült fogantyúval ellátott fémcső segítségével (döngölőnek hívták). Ezzel a csővel, monoton módon felemelve és leeresztve, a munkások tömörítették a kövezett burkolatot, hogy az mélyebben az úttestbe nyomódjon és jól tartson. A munkának ez a része fizikailag különösen nehéz volt, mert ez a cső kb. 20-25 kilo­grammot nyomott. Ezt és az előkészítő földmunkákat Dancs, Ónodi, Kriveckij és Pencu útmunkások végezték. Árpád bácsi egy sajátos fóbiája miatt emlékszik jól az utóbbira, Pencu Gyula bácsira. A brigád tagjai és családtagjaik közeli barátok voltak, gyakran jártak egymáshoz vendégségbe, és többször együtt piknikeztek. Nos, Gyula bácsi rettenetesen félt az autóktól, mindig csak a nyitott raktérben utazott. Ez a félelme a második világháború után alakult ki. Nem tudni, mit élt át akkor, de mindig úgy ült le, hogy ha az autó felborul, ki tudjon ugrani a járműből.

A szovjet időkben Dobos Lászlót brigádvezetővé léptették elő, a többiek tizedesnek nevezték. Ő azonban nem olyan főnök volt, aki csak parancsokat osztogatott beosztottjainak, továbbra is a többiekkel együtt dolgozott az úthenger vezetőjeként.

Általánosságban elmondható, hogy bárhová is megy Ungváron ma Dobos Árpád, mindenütt láthatja apja brigádjának munkáját. A 60-as évekig gyakorlatilag változatlan összetételben dolgoztak, ezek az útmunkások még idős korukban is tették a dolgukat. „Ezek az emberek igaz keresztények voltak, így eszükbe sem jutott bármilyen anyagot ellopni vagy összecsapni a munkát. Néha az emberek vacsorával kedveskedtek nekik, valaki kivitt egy üveg bort, amikor a házuk közelében javították az utat. De hogy pénzt fogadjanak el vagy lopjanak, az fel sem merült bennük. Tudták, hogy nemes ügyet végeznek a városukért. És tudja, bármit is mondjanak a szovjethatalomról, akkoriban megbecsülték a régi macskaköveket, és karbantartották. Ahhoz, hogy egy kis területen fel lehessen szedni a régi kőburkolatot, rengeteg engedélyre volt szükség. Most pedig nézze meg a régi macskaköveket a város központjában. Egyesével hordják szét, tovább rombolódik, és hamarosan csak kisebb szigeteken marad meg a Galagó területén. Számomra fájdalmas ezt látni, és tudom, hogy az apámnak is fájna, ha látná” – mondja Árpád bácsi.

A régi kubikosok brigádja a hatvanas évek végéig dolgozott Ungváron. Elsőként a régi úthenger „adta meg magát”: számtalan meghibásodás és javítás után az 1950-es években egy új, szovjet gyártmányú benzinmotoros henger váltotta fel, és a nagyon régi munkagép nyilvánvalóan fémhulladékként végezte. Dobos László megtanulta kezelni az új úthengert, és még több évig dolgozott rajta. Aztán ő és a brigád többi tagja is nyugdíjba vonult, az utakat már többnyire aszfaltozták, nem pedig kövezték. Így ért véget az ungvári kubikosok története, amelyet most már önök is ismernek.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória