Arany János: Intés

Jó költőktül azt tanultam

   S adom intésül neked:

Sose fáradj, sok cifrával

   Elborítni éneked!

Szólj erővel, és nevezd meg

   Ön nevén a gyermeket;

Szólj gyöngéden, hol az illik, –

   S ne keríts nagy feneket.

Olykor egy-két szó is jobban

   Helyre üti a szeget,

Mint az olyan, ki beléhord

   Földet, poklot és eget,

   S ordít, amíg elreked.

Arany János életrajz­írói előszeretettel emlegetik, hogy nagy tekintélyű szerzőnket és igen magas hivatalt is betöltő tudós irodalmárunkat milyen megnevezésekkel, miféle titulusokkal illették. Ő volt „a magyar ballada Shakespeare-je” – mondják némelyek. Mások „szalontai nótáriusként” emlegetik. De legtöbben egyszerűen csak „hallgati embernek” nevezték, alighanem azért, mert csendes, nyugodt természetű volt, fölösleges szócséplésbe szerzőnk sosem bonyolódott.

Nos, ez utóbbihoz, a „hallgati emberhez” kapcsolható leginkább Intés című rövid költeménye. Mármint abban a tekintetben, hogy a versbeszéd is legyen mértéktartó, kerülje a bőbeszédűséget, vagy ahogy szerzőnk mondja: nem kell „sok cifrával” „elborítani” „az éneket”. Nem tűri a felesleget sem a jó beszéd, sem a jó írás.

Arról viszont egyetlen szót sem ejt ez a kis remekmű, hogy milyen rendkívül gazdag képi világot hordoz önmagában a mi csodálatos nyelvünk. Mert nem ez a dolga. Talán nem is férne bele az „intésbe”. Mindazonáltal a tömörséget és képi látást a mi „hallgati emberünk” lenyűgöző pontossággal szemlélteti az utolsó versszakban: „Olykor egy-két szó is jobban / Helyre üti a szeget, / Mint az olyan, ki beléhord / Földet, poklot és eget, / S ordít, amíg elreked.”

                Penckófer János