Puschauer Erzsébet fodrász története
Elvesztett Ungvár
Nemrégiben meggyőződtem arról, hogy a közösségi oldalak sztárja nemcsak modern, divatos lány lehet, hanem múltbéli lány is – aki szintén divatos, őszinte és gyönyörű is. Villámgyorsan terjedtek a közösségi oldalakon Puschauer Erzsébet a múlt század 20–30-as éveiből származó fotói. Az Elvesztett Ungvár pedig nem hagyhatta figyelmen kívül a fényképen látható lány élettörténetét.
Ezeket a fotókat Puschauer Erzsébet fia, Ali Attila, a magyarországi Eger város lakója tette közzé. Ő mesélte el az ungvári Puschauer család négy generációjának történetét, akiknek ősei több sváb családdal együtt (ahogy a Németországból és Ausztriából betelepült összes bevándorlót hívták mifelénk) a XVIII. században érkeztek Ungvárra. Itt a svábok egy külön kolóniában telepedtek le az akkori Minaji utcában, amelyet ma emlékükre Sváb utcának neveznek. Az utca egyik házában laktak Puschauerék, akik Ali Attila szerint Eperjesről (Prešov) költöztek ide, oda pedig még korábban Svájcból.
A legidősebb ungvári Puschauert, akiről az utódok információkat őriznek, Hansnak vagy Jánosnak (Puschauer Hans) hívták. Általánosságban elmondható, hogy Puschauer Jánosék három generációja ismert, de róla, a legidősebbről csak annyit tudunk, hogy egy másik sváb család tagjával, Kessler Erzsébettel volt házas. 1860-ban megszületett János fiuk, rajta kívül a család még két lányt nevelt. A családi legenda szerint a legidősebb Puschauer János elveszítette minden földjét, ezért gyermekei kénytelenek voltak korán munkába állni.
Amikor az ifjabb János nagykorú lett, feleségül vette Menykó Annát. Ő is sváb származású volt, legalábbis az anyja egy másik híres és népes sváb család, a Ringer család tagja volt. Jánosnak és Annának három gyermeke született: a legidősebb, Mária tizenhárom évesen indult el az Egyesült Államokba, második lánya, Katalin felnőttként Eperjesre költözött, fia, János (a harmadik a családban) pedig egész életében Ungváron élt. Még az első világháború előtt cipésznek tanult, de csak az olasz frontról visszatérve kezdett önállóan dolgozni. A második világháború után a kárpátaljai szovjet hatóságok üldözték a német családokat, így a bebörtönzés és a kényszermunka elkerülése érdekében Puschauer János a dokumentumokban szlovák nemzetiségűként tüntette fel magát. Megtiltották neki a cipőjavítást, az egyetlen munkát, ahol el tudott helyezkedni, János a kőbányában találta meg. Keményen dolgozott ott a nyugdíjazásáig. Valójában nyugdíjazása után is kénytelen volt dolgozni, mert nem volt elég pénzük. A feleségével zöldségeket termesztettek, amelyeket János kivitt eladni a piacra. Hajnalban árulni ment, majd átöltözött, és régi barátaival sétált a városban. A férfiak kártyáztak a parkban, beszélgettek. A család ezen ágában az utolsó Puschauer János 1974-ben halt meg. De egy kicsit visszatérünk az élettörténetében, elmesélve, hogy 1922 augusztusában feleségével, Alžběta Mikoviccsal egyetlen gyermekük született – egy lány, Erzsébet.
Alžběta Mikovics ruszin volt, akinek szülei a Perecsenyi járásból érkeztek, s titokban összeházasodva Dobóruszka (ma Ukrajna határának közelében, Szlovákiában Ruská falu) faluba menekültek. Oda, az édesanyjához ment a terhes Erzsébet szülni, és ott jött a világra gyönyörű, szőke lánya, Puschauer Erzsébet.
Erzsébet mindig is a szülei kedvence volt. Igyekeztek a legjobbat nyújtani gyermeküknek, de az élet nem mindig tette lehetővé ezt. Már említettük, hogy a Puschauerek – az ungvári sváb családok többségével ellentétben – elvesztették földjüket, amelyet egykor az állam adományozott, így meglehetősen szerényen éltek. Ezért a polgári iskola elvégzése után a 14 éves Erzsébet úgy döntött, hogy diplomát szerez, és belépett a Kézműves Iskolába. Az Elvesztett Ungvár sorozatban már írtunk erről az oktatási intézményről. 1933-ban nyitották meg a Füzesen vagy Verbniken (ma Pravoszláv part), hogy a fiatalok szakmát szerezhessenek és fejleszthessék a mesterségeket. Puschauer Erzsébet úgy döntött, hogy elsajátítja a fodrászatot, és 1936-ban felvételizett a Kézműves Iskolába.
Most fia, Ali Attila visszaemlékezik arra, hogy Erzsébet több nyelven beszélt felületesen, de egyiket sem tudta tökéletesen. Mivel anyja ruszin volt, beszélt ruszinul, apjától egy keveset megtanult németül, az iskolában pedig csehül és magyarul tanult. A Kézműves Iskolában cseh nyelven és ahogy akkoriban mondták, „ruszka” nyelven kezdte tanulmányait, majd az 1938–1939-es tanévben magyar nyelven végzett. Történelmileg érdekes a helyi Iparosok Céhe által kiadott munkavállalási engedély: a forma a csehszlovák időkre nyúlik vissza, a szöveg, az aláírások és a pecsét már magyar nyelvű. Ungvár Csehszlovákiától 1938-ban a Királyi Magyarországhoz való átmenete olyan gyors volt, hogy az ilyen esetek valószínűleg nem voltak ritkák. Bárhogy is volt, 1939 őszén Erzsébetnek sikerült befejeznie tanulmányait a Kézműves Iskolában, és segédmesterként megszerezni a munkavállalási engedélyt.
Meg kell jegyezni, hogy már tanulmányai során a lány tanára, Gyümölcs János ungvári fodrász bevonta a belváros fodrászatában végzett munkába. Azokra az időkre Erzsébet (egyébként minden rokona és ismerőse Böskének hívta) úgy emlékszik, mint a nagyon nem egyszerű időkre. Képzése mellett a 17 éves fiatal lány kénytelen volt a fodrászatban dolgozni az utolsó ügyfélig. Egy sűrű munkanap után a háta és a karjai elviselhetetlenül fájtak, de az idő múlásával megszokta és könnyebben viselte.
Tanulmányai befejezése után ugyanaz a tanár, Gyümölcs János felvette őt főállású fodrásznak. A belvárosi fodrászatban végzett munka, ahová sokan jöttek naponta, népszerű mesterré tette. Az őszinte és gyönyörű lányt az ügyfelek szerették, az egész város ismerte.
Szabadidejében Erzsébet nagyon aktív világi életet élt: barátaival focimeccsekre járt, kirándult a nevickei várba, télen korcsolyázott, kaszinóba, moziba, színházba járt, stb. De leginkább Kis Galago új, modern kerületben és a folyóparton szeretett sétálni, ezért sok fényképe volt Ungvár ezen részeiről.
A második világháború elején önálló és önellátó lány volt, de szüleivel élt, és támogatta őket, ahogy tudta. 1942-ben repülőfelderítő osztagot helyeztek el az ungvári repülőtér területén. Természetesen a jóképű pilóták szabadidejükben Ungváron sétáltak és a helyi lányokkal találkoztak. Erzsébet így ismerkedett meg leendő férjével, az egyik repülőgép katonai személyzetének tagjával, Ali János lövésszel. Jóformán még arra sem volt idejük, hogy megismerjék egymást, ahogy illik, amikor úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Valójában akkoriban ez nem volt meglepő: amikor a háború javában zajlik, senki sem halasztja el a jövő szempontjából fontos ügyeket.
Erre a házasságra, mivel János katonaember volt, Erzsébetnek be kellett nyújtania a származási dokumentumokat (értsd – a nem zsidó származásának igazolását). Csak ilyen megerősítést követően kapott engedélyt János, és 1942-ben megtartották az esküvőjüket. De ez nagyon szokatlan esküvő volt, amiről még a fővárosi újságokban is írtak. A fronton először öt ifjú pár házasodott egymástól távol. Így nézett ki: a vőlegények – az ungvári repülési felderítő osztag tagjai – a fronton, a parancsnokság jelenlétében ünnepélyesen felolvasták a fogadalmat és igent mondtak.
Közben azokon a helyeken, ahol a menyasszonyok laktak, úgyszintén ünnepségek zajlottak a városházán. Ungváron például Megay László polgármester két menyasszony számára vezette le az ünnepségét. Az egyik ilyen menyasszony Puschauer Erzsébet volt, aki még esküvői ruhát sem viselt, és vőlegénye katonaruhás portréja előtt tett fogadalmat.
Érdekes, hogy Erzsébetet még azután is, hogy hivatalosan is házasnak ismerték el, csak János menyasszonyának tekintették. Ez így volt addig, amíg szabadságra jött a frontról, és a pár az ungvári római katolikus templomban megesküdött.
Erzsébet később életének azt az időszakát nagyon furcsának mondta. Amikor egyszerű fodrász volt, az ungvári lakosok, ismerősök és barátok nagyon kedvesen viszonyultak hozzá, de amint feleségül ment egy közönséges katonához, sok ismerőse elfordult tőle. Még a tisztek kaszinójába sem engedték be, ahová a barátaival szokott járni, mondván, egy katona menyasszonyának és feleségének tilos a legmagasabb katonai rangot viselőkkel egy helyen tartózkodni. A csehszlovák demokráciához szokott Erzsébetet ez nagyon bántotta, de később már nem érdekelte. A parancsnokság kérésére a helyi hatóságok a Bercsényi utca 24. szám alatt egy háromszobás, kertes házat biztosítottak az ifjú párnak. Erzsébet minden idejét a családi fészek berendezésének szentelte, ahol visszavárta a férjét frontról. Ráadásul abban az időben tudta meg, hogy gyermeket vár.
A csöppség, Ali Attila 1943 augusztusában született meg. Ezt a hírt kitörő örömmel fogadták a fiatalember harcostársai. Az egész ungvári repülőtér ünnepelt ebből az alkalomból, mert Attila lett az első gyermek, aki ennek a repülési alegységnek az egyik családjában született. A katonák, akik nap mint nap látták a halált a háborúban, olyan őszintén örültek az új életnek, hogy a parancsnokság megígérte, hogy ha az újszülött fiú a jövőben katona lesz, akkor ingyenes katonai felsőoktatást kap.
Erzsébetnek, aki egyedül élt a számára kijelölt házban, nagy segítséget nyújtott az édesanyja, aki mindennap meglátogatta lányát a Bercsényi utcában. Abban az évben Ali János nagyon ritkán látogatta meg a családját, ezért az anyja segítsége nagyon jól jött Erzsébet számára.
1944-ben Ali Bercsényi utcai házának udvarán légvédelmi állomást alakítottak ki. A ház mögötti kertbe légvédelmi fegyvert állítottak fel, amely közelében folyamatosan ügyelt egy öt német katonából álló csoport. Közülük hárman a Hitlerjugend tagjai voltak, még nagyon fiatal, 16 éves fiúk, akik szabadidejükben szívesen játszottak a kis Attilával.
Közben a front Ungvárhoz közeledett. Ali János tudta, hogy a szovjet csapatok hamarosan bevonulnak a városba, és azt is feltételezte, hogy a háború után a területet átengedik a Szovjetuniónak. Bár Erzsébet nem akarta, János úgy döntött, hogy jobb lenne, ha a család elhagyná Ungvárt és Egerbe költözne, ahonnan ő származott. Nem tudni, hogyan szerzett akkoriban János szabad tehervagont, de sikerült, harcostársai pedig segítettek bepakolni a család összes bútorát és holmiját abba a vasúti kocsiba. Mivel János nem mehetett feleségével, vissza kellett térnie a frontra, ezért vasúton küldte a holmikat, amelyeket egy, a számára ebből a célból kirendelt fegyveres katona kísért.
Erzsébet és a kis Attila teherautóval távozott Ungvárról. Az út nem volt egyszerű, többször bombázták őket, de végül célba értek. Az előre megbeszélt vasútállomáson Erzsébet várta a vonatot a holmijukkal megrakott kocsival. A vonat Budapest felé tartott, így Erzsébetnek mind a színészi tehetségét, mind a személyes báját be kellett vetnie, hogy rábírja az állomásfőnököt arra, hogy oldja le a kocsit, és csatlakoztassa az Eger felé tartó vonathoz. A kis Attila kétségbeesett sírással segítette anyját. Végül az állomásfőnök engedett az anya kérésének és a gyermek sírásának, és lekapcsolta a kocsit. Erzsébet, Attila és a katonai kísérő ebben utazott tovább Egerbe, ahol várta őket a következő próbatétel. A városi hatóságok az új szabályokra hivatkozva nem fogadtak be menekülteket, ezért Erzsébetnek be kellett bizonyítania, hogy nem menekült, hanem hazatért. Megengedték neki, hogy letelepedjen a városban, de nagyon nehéz volt alkalmazkodnia új életéhez. Távol az otthontól, senkit nem ismerve ott, egy kisgyerekkel a karján Egerben túlélte a front áthaladását. János akkor nem tudott rajta segíteni, mert fogságba esett.
A család élete a háború után és Ali János visszatérését követően lassan rendeződni kezdett. A házaspárnak megszületett második fia, Csaba, János pedig egy építőipari cégnél kapott munkát, ahol előbb asztalosként, majd osztályvezetőként, később pedig a vállalat vezetőhelyettesként dolgozott.
Erzsébet háziasszony volt, gyermekekkel foglalkozott. Legidősebb fia, Attila 44 évig szolgált a rendőrségen, a fiatalabb Csaba pedig kiváló úszó és edző lett, 1964-ben a tokiói olimpián képviselte Magyarországot.
Erzsébet a háború után többször is járt Ungváron, szüleinek is lehetőségük volt meglátogatni lányukat Egerben. De amikor Erzsébet édesanyja 1984-ben meghalt, a családi kapcsolatok fokozatosan megszakadtak, így most Ali Attila már egyáltalán nem ismeri ungvári rokonait. Ali Erzsébet 2012-ben halt meg. Ilyen tekintélyes korban is szép, mindig mosolygós és őszinte maradt – szinte ugyanolyan, mint azokon a régi fényképeken, amelyeket az ungváriak annyira megkedveltek.
Rehó Viktória/
Tetyana Literáti: Pro Zahid
