Az állam visszatér

Az elmúlt hónapokban megszokhattuk, hogy Covid-tanúsítvány kell az utazáshoz, néhol a bevásárláshoz is. Tíz éve a többhullámos mozgósítás, az orosz internetoldalak letiltása is sci-fibe illő képtelenségnek tűnt volna, mára azonban megtanultunk együtt élni ezekkel az intézkedésekkel. Azok után, hogy a válságairól emlékezetessé vált kilencvenes években kivonult az életünkből, és még a kétezres évek elejét is a szabadság jellemezte, napjainkban az állam visszatérésének tanúi lehetünk – állapítja meg az Ukrajinszka Pravdának írt jegyzetében Mihajlo Dubinyanszkij. Az alábbiakban a szerző gondolatmenetét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A szakértő szerint ez a történelmi folyamat (az állam visszatérése) máris megosztotta a társadalmat. Vannak, akiket a kormány egyre fokozódó nyomása lelkesedéssel tölt el, és még többre vágynak. Mások fasizmust emlegetnek, a népelnyomók összeesküvéséről beszélnek. Megint mások elkerülhetetlen rossz­ként tekintenek a jelenségre, miközben megpróbálják kitapogatni az állami szabályozás indokolt és megengedhető határait.

Napjainkban egy meggyőződéses liberális számára is gondot okozna vitatni, hogy az extrém kihívások – például az orosz invázió vagy a koronavírus – aktív kormányzati beavatkozást igényelnek. Az állam megerősödése elleni, megalkuvást nem ismerő küzdelem ilyenkor az objektív valóság tagadásává fajulhat: vitatni még a Kreml Ukrajna elleni agressziójának tényét is, vagy tagadni a járványt a túlzsúfolt kórházakkal és a rekordhalálozással.

Ugyanakkor nem egyszerűen egy ukrán, hanem egy globális trend bontakozik ki előttünk. Az állami irányítás ellenzőinek egyre nehezebb az európai és amerikai gyakorlatra apellálni: a demokratikus Nyugaton is nő az állam szerepe az állampolgárok életében.

A többi posztszovjet ország még inkább érintett. Esetükben az államapparátus megerősödése jóval korábban kezdődött, sokkal gyorsabban halad, és egyéb motivációk is jellemzik a folyamatot.

A Zelenszkij-éra ukrán állama még mindig viszonylag gyengének, amorfnak és tehetetlennek tűnik. De Juscsenko korának államához képest ez egy igazi Leviatán, amely korábban elképzelhetetlen jogkörökre tett szert.

A szomszédos Oroszország már a 2000-es évek közepén tekintélyelvű volt. De ha összehasonlítjuk az akkori Oroszországi Föderációt a maival, a tizenöt évvel ezelőtti orosz állam egészen liberálisnak fog tűnni. Még Lukasenka Fehéroroszországa is, amely már húsz évvel ezelőtt a posztszovjet diktatúra mintapéldánya volt, azt bizonyítja, hogy a tökéletesedésnek nincs határa: a legszigorúbb belső rend is lehet még keményebb.

Az állam emberek millióinak életébe tér vissza mindenfelé. Ennek a visszatérésnek azonban nemcsak a különböző országokban, hanem az emberi tevékenység különböző területein is megvannak a maga sajátosságai.

Az állam által egykor elveszített befolyás rendkívül egyenlőtlenül áll helyre. Míg egyes területeken már az 1980-as évekhez fogható az állami jelenlét, más területeken továbbra is meglehetősen illuzórikus. A vasöklök és a szklerotikus ujjak, az acélfalak és a lyukas kerítések ugyanannak a világnak a részei.

A legegyszerűbb a határrendszer szigorítása és az állampolgárok mozgásának korlátozása: ezt a hibrid háború és a világjárvány is bebizonyította. Valamivel kevésbé sikeres a kereskedelem és a szolgáltatások szabályozása. Végül különösen gyengék az állami pozíciók az információs és kulturális térben.

Ez nem meglepő: az állam az internetes forradalom hajnalán vonult ki az életünkből, amikor az innovatív technológiák fejlődése épp csak elkezdődött, és most a visszatérő állam egy, a maga számára teljesen új digitális valósággal találja magát szembe. A közösségi média és a messengerek világát nemcsak az oltásellenes propagandával szemben tehetetlennek bizonyult ukrán vezetés, de még a Putyin- és Lukasenka-féle autokráciák sem uralják, amelyek képtelenek megakadályozni az ellenzéki tartalmakhoz való hozzáférést. Más szóval, az állam többé-kevésbé sikeresen visszaszerzi az uralmat alattvalói teste felett, de ami az elméjüket és a lelküket illeti, sokkal bonyolultabb a helyzet.

Az állami potenciál az információs térben egészen nyilvánvalóan elmarad a fizikai térben rendelkezésre álló lehetőségektől. Ez pedig minden kormányt arra a logikus elhatározásra késztet, hogy megpróbálják kompenzálni az egyiket a másikkal. A legékesebb például minderre a közelmúltbeli fehéroroszországi tüntetések szolgálhatnak. Ideológiai fronton a Bacjka állama életképtelennek bizonyult, és megsemmisítő vereséget szenvedett. Az oktatási rendszer és a hagyományos média feletti teljes ellenőrzés ellenére a fehéroroszok új generációja az alternatív értékeket részesítette előnyben, és fellázadt a régi rendszer ellen. De miután szégyenletesen elvesztette a virtuális csatát, az államapparátus nem adta meg magát, és offline bosszút állt. A tömegtüntetéseket nyers erővel elfojtották. Kiderült, hogy bár a Nehtával (belarusz Telegram-csatorna – a szerk.) semmit nem lehet kezdeni, annak létrehozója, aki Athénból Vilniusba repült egy ír utasszállítón, börtönbe kerülhet.

Az információs gyengeség fizikai kényszerrel történő kompenzálását kezdik egyetemes receptként felfogni. De a probléma az, hogy miközben bizonyos esetekben működik ez a taktika, más helyzetekben nem éri el a kívánt hatást. Minden a kitűzött céltól függ.

Kompenzálni a protesthangulatok fokozódását? Abszolút kivitelezhető. Ha a társadalomban növekszik a hatalommal szembeni elégedetlenség, de a tekintélyelvű állam képes megtisztítani az utcát az elégedetlenektől, akkor a fő cél – az uralkodó rezsim fenntartása – el lesz érve.

Kompenzálni az oltási kampány kudarcát járvány közben? Könnyen megoldható. Ha az átlagember nem hisz az oltásokban, de állami nyomásra kénytelen felvenni a vakcinát, a beadott készítmény akkor is kifejti a megfelelő hatást, és megvalósul a végső cél: csökken az egészségügyi rendszerre nehezedő teher.

Kompenzálni a hazafiasság hiányát a fiatalok körében? Asszimilálni a lakosság jelentős részét? Elérni a kulturális és nyelvi homo­genitást? Nagyon kétséges, mert a felsorolt esetekben egy állampolgár gondolatai, érzései sokkal többet jelentenek, mint a fizikai burok. A szülőföld iránti őszinte szeretetet nem pótolhatja az erőltetett utánzás, és még az ország védelmére mozgósítva sem válik egy hazafiatlan ifjúból jó katona.

A kényszerű asszimilációs kísérletek képmutatásra és színlelésre ösztönöznek, de az általános internet-hozzáférés nagyrészt semlegesíti ezeket, és megakadályozza egy valóban monolitikus nemzet megszületését. A modern kultúra pedig nem annyira a mozik szabályozott repertoárja vagy a könyvesboltok választéka, mint inkább a Google-keresések és a YouTube-megtekintések története, amelyek valódi arcunkat tükrözik.

A visszatérő állam sok mindennel megbirkózik. És sok minden – sajnos vagy szerencsére – meghaladja a lehetőségeit. Bár az államférfiak, fokozatosan ráérezve a dolog ízére, valószínűleg nem tudnak egyértelmű határvonalat húzni a kívánt és a lehetséges között.   

(hk)