Magyar kálvária

2021. november 18., 19:16 , 1084. szám

A II. világháború utolsó két éve és az azt követő esztendők mérhetetlen szenvedést zúdítottak a Kárpát-medencei magyar, illetve német polgári lakosságra. A harcokkal együtt járó, sem az emberéleteket, sem az anyagi javakat nem kímélő pusztítások mellett több, kimondottan a polgári lakosság ellen irányuló atrocitásra került sor, melyek – mint háborús és emberiségellenes bűntények – máig sem évültek el, ám a háborús bűnösök nagyobbrészt – dühítő módon – megúszták a földi igazságszolgáltatást, sőt még a bűntényekben érintett országok (vagy utódállamaik) túlnyomó többségének a bocsánatkérése is várat magára.

A szörnyűségek 1944 tavaszán, a márciusi német megszállás után vették kezdetüket, amikor is a nácik – sajnos, a magyar hatóságok aktív közreműködésével – haláltáborokba deportálták a vidéki zsidó lakosságot (igaz, a magyar közigazgatás arról nem tudott, hogy a halálba vezető úton indítják el a szerencsétleneket). A budapesti zsidóságot a nemzetközi tiltakozás, valamint a megszállás után önmagába roskadt Horthy Miklós kormányzó apátiából való felébredése és erélyes fellépése átmenetileg megmentette az elgázosítástól, ám az október 15-i nyilas puccs után rájuk is lesújtott a szélsőjobboldali terror. Összesen mintegy 500–600 ezer magyar, illetve nem magyar nemzetiségű, de magyar állampolgárságú zsidó vált a holokauszt áldozatává.

Az év őszén az 1940-ben Magyarországhoz visszatért, 1944 szeptemberében viszont a szovjet előrenyomulásnak „köszönhetően” újból román uralom alá került Észak-Erdély és Székelyföld magyarsága élt át szörnyű hónapokat. A román katonaság, csendőrség, valamint a szélsőjobboldali félkatonai Maniu-gárda terrorizálta, rabolta ki ottani nemzettársainkat. A legkegyetlenebbül az irreguláris csapatok léptek fel a magyarokkal szemben, szeptember és október folyamán mintegy kétszáz polgári személyt gyilkoltak meg, nemegyszer különös kegyetlenséggel. Az atrocitásoknak paradox módon ugyanaz a szovjet hadsereg vetett véget, melynek megannyi katonája – a „dicsőséges” Vörös Hadseregben igen elterjedt gyakorlatnak megfelelően – Nagyszalonta elfoglalása után fosztogatta a lakosokat, erőszakolta a nőket. Az addig Magyarországhoz tartozó erdélyi területeken szovjet katonai közigazgatást vezettek be, a román kormány pedig novemberben határozatot hozott a félkatonai egységek felszámolásáról. Ugyanakkor az év őszén felállított internálótáborokat – melyekbe a csendőrök, valamint a Maniu-gárdisták hurcolták el a magyarok ezreit – csak 1945 márciusa és októbere között számolták fel, mely lágerekben több ezer fogvatartott halt meg a kegyetlen bánásmód miatt.

Ám mindezen túltett a délvidéki horror. 1944 őszén, illetve 1944–1945 telén Tito kommunista partizánjainak rémuralmát szenvedték el a terület magyar, német és horvát lakói, elsősorban a magyarok. Csak becslések vannak a gyakran szadista módon – élve égetéssel, karóba húzással, kettéfűrészeléssel, élve eltemetéssel, élve nyúzással (!) – meg­gyilkolt nemzettársaink számát illetően. Kutatók szerint 25, 40, 50 ezer magyar esett a bestiális partizánok áldozatául. S ha a megölt emberek számát illetően nem is, de a gyilkosságok módját illetően ez a gaztett volt az egész II. világháború civilek ellen irányuló legbarbárabb katonai akciója. Emellett a Délvidéken is internálótáborokba hurcolták a helyi magyarság jelentős részét, melyekben 1945-től 1948-ig (a lágerek felszámolásáig) a kínzások, az éheztetés, a téli fagyok következtében 70 ezer ember vesztette életét. Ráadásul a nemi erőszaktételek is gyakoriak voltak, melyeknek még gyermekek is az áldozataiul estek.

A Felvidéken a mára Pozsonnyal egybeépült Ligetújfalu mellett 1945 májusában létesített internálótáborban az év júniusa és 1947 áprilisa között a Prágából odavezényelt 17. csehszlovák gyalogezred katonái legalább 530, de valószínűbb, hogy több mint ezer magyart gyilkoltak meg. Igaz, „civilizáltabban”, mint Tito vademberei: hajnalonként általában 15 fős csoportokat kergettek ki a barakkokból, melyek tagjait aztán tömegsírokba lőtték. Köztük asszonyokat és gyerekeket is, mint a náci halálosztagok a világháború idején a zsidókat.

A magyarországi zsidók döntő részének az elpusztítása, valamint a délvidéki vérengzések mellett a magyar, német polgári lakosok szovjetek általi deportálása, majd rabszolgákként való dolgoztatása volt az 1938–1944 között Magyarországhoz tartozó területeken végrehajtott harmadik nagy háborús és emberiségellenes bűntény, mely elsősorban Csonka-Magyarországon, illetve Kárpátalján, kisebb mértékben a ma Romániához tartozó szatmári részeken, valamint a Bácskában élő magyarokat, németeket sújtotta, és amely málenkij robot néven épült be a magyar történelmi emlékezetbe.

Vidékünkről, továbbá a Bodrogközből, az Ung-vidék ma Szlovákiához tartozó helységeiből, valamint a Tiszahát anyaországi településeiről már 1944 novemberében a szolyvai gyűjtőtáborba hurcolták a katonaköteles korú magyar és német férfiakat, mely lágert nyugodtan lehet haláltábornak nevezni, mivel az antihigiénikus körülmények miatt kitört s elharapózott tífuszjárvány valósággal lekaszálta az alultápláltság, illetve a fűtetlen helyiségben való fagyoskodás miatt rettenetesen legyengült szervezetű rabokat. A kálvária következő stációját a Sztarij, illetve Novij Szamborba vezető gyalogmenetek jelentették, melyek jó részére télen került sor. Ezek során éhező, fázó rabok vonszolták magukat át a behavazott Kárpátokon, a végsőkig legyengült, s a sorból kidőlt foglyokat pedig egyszerűen agyonlőtték a durva lelkületű őrök. A hegység túloldalán ki­épített két említett gyűjtőtáborból aztán fűtetlen marhavagonokból álló hosszú szerelvények zakatoltak a GUPVI-lágerek (hadifoglyok és internáltak táborai) felé. A zsúfolásig telt, fűtetlen marhavagonokba naponta egy üres és egy vízzel telt vedret tettek: az előbbiben végezhették el biológiai szükségüket a rabok, az utóbbiból ihattak (egy egész vagonnyi rab!), élelmet viszont nem kaptak. Nem csoda, hogy a már addig is legyengült szervezetű foglyok között útközben is aratott a halál: a reggelenként kinyitott marhavagonokból gyakran dobattak ki halottakat, akik még csak végtisztességet sem kaptak, jeltelen sírokban nyugszanak a vasútvonalak mentén.

Az anyaországban (leszámítva a már említett tiszaháti területet) csak december végén kezdődött meg a szervezett „emberbegyűjtés”. „Csak” a 17 és 45 év közötti német férfiakat és a 18–30 éves német nők elhurcolása szerepelt a hivatalos tervekben, ám a szovjetek egyszerűen a német hangzású nevek alapján hurcolták el az embereket a trianoni Magyarország területén kialakított gyűjtőtáborokba, így magyarokat is nagy számban hajtottak gyalogmenetekben a táborok felé, s településeken áthaladva, útközben is berántottak a menetoszlopokba az utcákon tartózkodó embereket. Megesett, hogy német nevű zsidókat is elhurcoltak, akik elkerülték a holokausztot, de a „felszabadítók” áldozataivá váltak, illetve hogy 16 éves kamasz fiúkat is elvittek. A deportálásokat három ütemben valósították meg. Elsőként a Dél-Dunántúlon vette kezdetét a polgári lakosok összegyűjtése és gyűjtőtáborokba való hurcolása. A második ütemben Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, Heves, Nógrád, Pest és Bács-Kiskun megyékből deportálták a civileket a kialakított lágerekbe. Ezzel egyidejűleg Szatmár vármegye Romániához csatolt részén, illetve a Jugoszláviához visszarabolt Szabadkán is kialakítottak egy gyűjtőtábort, ahová a trianoni határ mindkét oldaláról elhurcolták a német és magyar polgári lakosokat. A harmadik ütemben pedig Pest, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (leszámítva a korábbi akciót) hajtották végre a deportálást. Csonka-Magyarország területén 71–107 ezer embert hurcoltak el a kialakított ötven gyűjtőtáborba, melyekben a szolyvaihoz hasonló körülmények uralkodtak, s a szegediben tífuszjárvány is kitört. Magából Budapestről pedig mintegy százezer civilt vittek el az ostrom után. Malinovszkij marsall ugyanis a jelentéseiben 138 ezer hadifogolyról tett említést, miközben az egész német–magyar védősereg 79 ezer főt tett ki, akiknek kb. a fele esett hadifogságba. A „hiány” pótlása végett így válogatás nélkül hurcoltak el „hadifogolyként” polgári lakosokat. Kárpátaljáról pedig mintegy 30-40 ezer magyar és német civilt hurcoltak el, akik közül 12 ezren bizonyíthatóan életüket vesztették.

A gyűjtőtáborokból aztán – akárcsak Kárpátaljáról és a vele szomszédos területekről – a Szovjetunióba szállították a rabokat. Alig fűtött barakkokban, silány koszt mellett nehéz munkákat kellett végezniük: újjáépítéseket, romeltakarítást, fakitermelést, bányamunkákat. A Kárpát-medencéből – a 2002-ig fellelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján – összesen 130 898 magyar és német polgári lakost hurcoltak el, akiknek legalább az egyharmada odaveszett. Miért került sor a deportálásokra? Az okok közé sorolhatjuk a legyőzöttek megbüntetése, a politikai és az etnikai tisztogatás, a polgári lakosság megtörése és a kényszermunkásszerzés szándékát.

A magyar kálváriának pedig soha többé nem szabad megtörténnie!          

Lajos Mihály