Trianon legjelentősebb végleges revíziója

Miként lett Sopron a leghűségesebb város?

1921. december 14. és 16. között Sopron, a városhoz tartozó Brennbergbánya, valamint nyolc környező község – Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva – választópolgárai nagy számban járultak a népszavazási urnák elé. Nagy számban, mert maga a tét is óriási volt: Ausztriához kerüljön, vagy Magyarországé maradjon az Őrvidék (Nyugat-Magyarország) egy része. S mivel a 89,52 százalékos részvétel mellett megtartott referendumon a választók 65,08 százaléka Magyarország mellett tette le a voksát, így sikerült megmenteni egy hazánktól elcsatolni akart területet. De mi minden előzte meg a népszavazást?

Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásának időszakában, 1918. november 12-én Bécsben kikiáltották a Német-Ausztriai Köztársaságot, ám az osztrákok többsége életképtelennek tartotta Ausztriát, és az anschluss, vagyis a Németországgal való egyesülés tervét támogatta. Az antant azonban hallani sem akart erről, hiszen így a szintén legyőzött Németország területileg megnövekedett volna. Ezért, hogy leszereljék a jelentős befolyású egyesüléspártiakat, javítsák a politikai-gazdasági válságba került ország létfeltételeit, s megakadályozzák annak destabilizációját, az anschusstilalomért cserébe támogatni kezdték azt az osztrák kezdeményezést, miszerint csatolják Ausztriához az előző évszázadok során nagyobbrészt elnémetesedett magyar Őrvidéket, Sopronnal együtt. Így az 1920-as trianoni békediktátum során Magyarországtól elragadták és Ausztriának ítélték az osztrákok által Burgenlandnak nevezett területet. Ám Ostenburg-Moravek Gyula soproni csendőrparancsnok megtagadta a kivonulást. Ugyanakkor a francia vezetést zavarni kezdte, hogy Ausztriában a részére tett engedmény ellenére sem csökkent az anschluss iránti vágy, ami miatt nyomást kívánt gyakorolni a renitens országra. Emellett politikai és gazdasági befolyást akart elérni Magyarországon is, de úgy, hogy ezzel ne sértse térségbeli szövetségesei: Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (későbbi nevén Jugoszláv Királyság) érdekeit. Mindkét cél elérése érdekében hajlani kezdtek egy Magyarország javára tett engedményre, melyet ugyan nem mondtak ki nyíltan, viszont az olasz diplomácia bevonásával megszellőztették ennek lehetőségét.

Ebbe a helyzetbe robbant bele a nyugat-magyarországi felkelés. Amikor ugyanis 1921. augusztus 26-án osztrák csendőrök hatoltak be a területre, magyar egyetemisták és helybeli magyar, illetve magyar érzelmű horvát lakosok fegyvert fogtak, és megállították őket. Majd hamarosan – Prónay Pál és Héjjas Iván legfőbb parancsnoksága mellett – bevonult a területre a Rongyos Gárda, mely irreguláris haderő volt katonatisztekből, Duna–Tisza közi napszámosokból, valamint az 1918–1919-ben a románok, illetve a csehszlovákok ellen küzdő (utóbb – ideológiai ellentéteiket félretéve – a Tanácsköztársaság seregéhez csatlakozott) Székely Hadosztály maradékából állt össze, és nagy szerepet játszott a kibontakozó harcokban. A felkelőket a soproni csendőrség tevőlegesen támogatta, s a színfalak mögött a magyar vezetés is fegyvereket bocsátott a rendelkezésükre. A konfliktus legjelentősebb ütközetére szeptember 8-án került sor, amikor is a második ágfalvai csatában a Rongyos Gárda visszaverte a négyszeres túlerőben támadó osztrák csendőröket. A győzelemben pedig nagy szerepet játszott Maderspach Viktor, aki 1916-ban, az erdélyi román betörés után gerillacsapatot szervezett a balkáni hódítók ellen. Október 4-én aztán Felsőőrön kikiáltották a független Lajtabánságot, mely országot senki sem ismerte el, Magyarország sem, s Prónayt választották bánná. Itt álljunk meg egy pillanatra… Kétségtelen, hogy Ostenburg-Moraveknek, Héjjasnak és Prónaynak érdemei voltak abban, hogy sor kerülhetett a soproni népszavazásra. Ugyanakkor az 1919–1921-es fehérterror idején tiszti különítményeket vezettek, melyek éppúgy szörnyűségeket műveltek, mint korábban a Tanácsköztársaság vörös terroristái: a Lenin fiúk és a Vörös Őrség. S a Rongyos Gárda egy része is dicstelen szerepet játszott a fehérterrorban, így a nyugat-magyarországi felkelésben végletesen összekeveredett a jó a rosszal. Ostenburg-Moraveket, Héjjast és Prónayt pedig őrvidéki harcaik ellenére, fehérterrorista múltjuk miatt nem tekinthetjük nemzeti hősöknek.

Az viszont már a magyar diplomácia érdeme, hogy ügyesen tudott politizálni a kialakult helyzetben, pláne miután Nagy-Britannia kormánya is áldását adta egy referendumra a vitatott hovatartozású területen. Végül Ausztria is kénytelen-kelletlen, de belement a népszavazás kérdésében folytatott tárgyalásokba, melyek olasz közvetítéssel, október 11-én Velencében indultak meg. Magyarország képviseletében Bethlen István miniszterelnök, Ausztria képviseletében pedig Johann Schober kancellár találkozott egymással, a tanácskozást pedig Della Torretta olasz külügyminiszter vezette. Október 13-án megállapodtak abban, hogy a magyar kormány kiüríti a vitatott területet, és népszavazás dönt az Őrvidék egy részének a hovatartozásáról. A magyar fél – jó politikai érzékkel – csak azon a Sopron környéki összefüggő területen indítványozta a népszavazást, ahol valószínűnek látszott a magyar győzelem, és október 21-én alá is írták a népszavazási formulát. Akadt ugyan egy zavaró közjáték: IV. Károly, a magyarok és az osztrákok által egyaránt detronizált osztrák császár, magyar király szintén ekkor, 1921 októberében tett már másodszor kísérletet a magyar trón visszaszerzésére. Csapatokkal indult meg Budapest felé, Ostenburg-Moravek is mellé állt, míg Prónay – bár szintén legitimista volt, vagyis újból a Habsburgokat akarta látni a trónon – nem támogatta, ám nem is lépett fel ellene. IV. Károly aztán október 23-án Budaörsnél vereséget szenvedett, végleg lemondott a trónigényéről, Horthy Miklós kormányzó pedig ultimátumot küldött Prónaynak, melyben követelte, hogy ürítse ki az általa uralt területet, amit a bán végre is hajtott, a magyar kormány emellett lefegyverezte a felkelőket, s november 10-én a Lajtabánság megszűnt létezni.

Az osztrák közigazgatás átvette a területet, kivéve a soproni népszavazási zónát. December 8-án három különvonattal 150 francia, 120 olasz és 40 brit katona érkezett Sopronba, a terület biztosítására. Négy nap múlva a magyar csendőrséget kivonták, s december 14-én megkezdődött a referendum. Az azt megelőző napokban Thurner Mihály soproni polgármester nagy szerepet játszott a közvélemény megnyerésében, majd a népszavazás lebonyolításában, s a Selmecbányáról ide áttelepített bányamérnöki és erdőmérnöki főiskola hallgatói is jelentős agitációs tevékenységet fejtettek ki a lakosság körében, házról házra járva buzdítottak a hazánk melletti kiállásra. A referendumon aztán a 48,7 százalékban magyarok, 48 százalékban németek lakta Sopronban a választók 72,7 százaléka a Magyarországhoz való tartozásra voksolt, a környező falvak közül viszont csak Nagycenken, Fertőbozon és Kópházán szavaztak Magyarország mellett. Ám mivel Sopronban a német identitású polgárok nagy többsége is Magyarországot tartotta a hazájának, az ő voksaik a javunkra billentették a mérleget, s így maradt meg hazánk számára Sopron és környéke. Ausztria vezetése nem fogadta el az eredményt, ám az antant főhatalmak nagyköveteiből álló Nagykövetek Tanácsa december 23-án szentesítette azt, és az antant képviselői 1922. január 1-jén hivatalosan is átadták Magyarországnak Sopront és a környező területet. A Magyar Országgyűlés pedig az 1922. évi XXIX. törvényben a Civitas fidelissima, vagyis a Leghűségesebb város címet adományozta Sopronnak.

Emellett – hosszú tárgyalások után – 1922. február 8-án Szomoróc községet a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságtól visszacsatolták Magyarországhoz. Majd miután 1922 folyamán tüntetések kezdődtek tíz, az osztrák–magyar határ túloldalán fekvő faluban, újabb településeken írtak ki népszavazásokat, melyek eredményeiként 1923. január 10. és március 9. között további 11 település is visszakerült Magyarország kebelére, három helység viszont az Ausztriához való tartozásra voksolt. Végül az osztrákok is belenyugodtak az új határvonalba. 2001. december 14-ét pedig a Magyar Országgyűlés a hűség napjává nyilvánította.

Lajos Mihály