Fekete István – a vadász, az író és a magyar
Hull a hó, odakinn cinkék „abrakolnak” a szalonnadarabokon és a madáretető napraforgóján, kezemben könyv, és minden idők második legolvasottabb magyar írójának, Fekete Istvánnak sorait böngészem. A szállongó pipafüst és a forralt bor zamata mögött pedig lassan test ölt „Mestörpista”, a göllei csibész, „Mérnök úr”, az ajkai gazdatiszt és a kisdiákok által rajongva szeretett „Feketepistabácsi”. De ki is volt Fekete István, Vuk, Kele, Lutra, Hú meg persze Tutajos, Bütyök és Matula megalkotója? Járjuk hát be együtt az utat, melyet ő járt, és melynek végén a halhatatlanság várta.
Hősünk 1900. január 25-én, kereken 122 esztendeje, a Somogy megyei Göllén sírt fel Fekete Árpád kántortanító és Sípos Anna elsőszülött gyermekeként. A roppant szigorú apa a község egyik legmegbecsültebb lakója. Művelt, olvasott ember, aki szépen gazdálkodik a kántorföldeken, de szigora közismert. Ezt a szigort pedig hamarosan a csibészi hajlamokban nem szűkölködő „Mestörpista” – a helyiek így becézték a „Mester úr” fiát, a kis Fekete Istvánt – is megtapasztalja. Apja még a kor fogalmai szerint is szigorúan fogja, a kert mogyoróbokrának hajtásaival a gyerek Fekete bizony sokszor kénytelen testközelbe kerülni. Mint életrajzában bevallja, ennek oka volt, mert ami „kártékonyságot” egy gyermek elkövethet, ő azt mind megtette, a falusi vegyeskereskedés ablakának becsúzlizásától, a papa kedvenc galambjainak lopkodásáig. Dolgozik benne a Feketék nyughatatlan vére, és apja pont ettől rettegve veszi elő gyakorta fiát. A tágabb család ugyanis nagyon vegyes képet mutat. A rokonságban van iszákos csavargó és szentéletű szerzetes is. Az öreg Fekete félti hát gyermekét a rossz iránytól, hiszen érzi: fia az általa járt józan paraszt-polgári úttól valami másra vágyik, és ezt nem tudja elfogadni. A „Pista gyerek” az apai szigor ellenpólusaként gyakran menekül nagyanyjához, aki meséivel, a családról szóló történeteivel tápot ad a kisdiák fantáziájának.
Az évek múltával, az elemi iskolát követően Fekete István családja Kaposvárra költözik, mivel apja a városházán kap hivatalnoki állást. A kiskamasz a város igen jó hírű gimnáziumában folytatná tanulmányait, ám a kimondottan jó eszű diák félévkor három tárgyból is megbukik. Előmenetelének ilyen megbicsaklása érthetetlen, de egyszerűen nem tudja elfogadni a gimnáziumi módit. Apja viszont megértő, és a város polgári fiúiskolájába íratja át. Itt már jól megy a tanulás, barátokra tesz szert. 14 évesen itt éri meg a Nagy Háború kitörését, ami sokban befolyásolja életszemléletét. Még szerencse az egyre sanyarúbb viszonyok között, hogy 1917 nyarát Somogyfajszon a rokonságnál töltheti. Itt ismerkedik meg egy írástudatlan öreg csősszel, aki később írásaiban Herlicska majd Matula néven köszön vissza. Somogyfajszon nagybátyja jóvoltából a csúzli- és flóbert-korszak után már igazi fegyverrel vadászhat. Ott lövi első vadjait, amivel örökre elköteleződik a vadászat mellett.
1918-ban hadiérettségit tesz, Gödöllőre kerül, ahol tartalékos tiszti iskolát végez, és itt következik élete egyik legsanyarúbb szakasza: a széthulló, utolsókat rúgó Monarchia egyenruhájában kénytelen megélni Nagy-Magyarország bukását és a Tanácsköztársaság rémtetteit. Az ízig-vérig magyar szellemű és mélyen katolikus Feketének ezek az idők nagyon keservesek. Ekkor szerzett élményeit később a Zsellérek című regényében írja meg, amiért a kommunista érában majd drágán megfizet. A háború utáni évek kilátástalansága viszont a züllés útjára viszi. Tivornyázásaival végül katonatársa öngyilkossága iránt érzett megdöbbenése és egy templomi élménye miatt hagy fel. Egy átmulatott éjszakát követően részegen lép be a templomba, ahol az egyházi énekbe beleordítva követelni kezdi, hogy az „én nótámat húzzátok”! A kedves öreg pap erre odamegy hozzá, megöleli és csak annyit mond: „Fiam, szépen kérlek, menj haza, aludd ki magad, utána majd beszélünk.” Ezt követően kapja a hírt, hogy cimborája, Gvadányi Mózes főhadnagy szolgálati fegyverével főbe lőtte magát. A két sokk hatására egyetlen mozdulattal vágja falhoz székét és egész elfuserált katona-életét. Győz benne a paraszti élni akarás, és máról holnapra megváltozik. Katonaként felvételt nyer a Debreceni Mezőgazdasági Akadémiára, de az Alföldön nem érzi jól magát. Fél év után átkéri hát magát a Mosonmagyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára. Katonaként – ezredének van egy zászlóalja Óvárott – végzi tanulmányait, és bizony csak 1926-ban, gazdászdiplomája átvételekor vetheti le az angyalbőrt.
A frissen végzett gazdatiszt gróf Mailáth György bakócai birtokán kap gyakornoki, segédgazdatiszti állást. A fizetése nyomorúságos, munkája tengernyi és a grófi tulajdonos is hagy kívánni valókat maga után. Itteni élményei a Gyeplő nélkül című regényében jelennek meg, melyben kendőzetlenül ír a nagybirtokosságnak a földet művelő, abból élő réteg iránt tanúsított közönyéről és rosszindulatáról. Helyzete keserves, de megismerkedik Piller Edittel, a bakócai orvos lányával, akit hamarosan feleségül kér. A Piller család nincs odáig a kérőtől, hiszen segédgazdatiszti fizetésből nem lehet családot fenntartani. Fekete szorgosan írja hát folyamodványait különböző uradalmakhoz, míg végre a holland származású, disznókereskedőből lett nagybirtokos, Nirnsee Ferenc alkalmazza ajkai birtokán mint vezető gazdatisztet.
1929 decemberében elveheti végre Editet és a következő évben megkezdi munkáját az ajkai birtokon. Hozzáértésével, szakmai tudásával (búzát nemesít, tenyészkosai országos szemléken nyernek díjakat, szakmai publikációkat jelentet meg a Gazdatisztek Lapjában) mind a parasztság, mind alkalmazója szemében hatalmas tiszteletet vív ki. Egyszer aztán traktorosa jelenti, hogy az elkésett őszi szántást már lámpafénynél végezve látott egy rókát mely a barázdából kiforduló pockokat a zörögve szántó traktor nyomában járva kapkodja össze. Fekete kimegy emberével, jót derülnek az egerésző ravaszdin (a puska eszébe se jut hősünknek, hiszen itt a róka szövetséges, aki segít harcolni a kártevők ellen) és megírja a „Traktoros róka” című beszámolóját a Nimród vadászlapnak, melynek akkoriban tulajdonos-főszerkesztője a roppant nehezen elviselhető, nyakas-rigolyás hírben álló afrikavadász: Kittenberger Kálmán. Az írás hamarosan megjelenik, ahogy több azt követő, a vadászetikát, a modern vadászati szemléletet és a környezettudatosságot taglaló publikációja. A szerkesztőségből pedig egyszer érkezik egy levél is, melyben Kittenberger Feketét a szerkesztőségbe invitálja. A két jeles vadászember pedig ott, a híres afrikai bivalyszarv alatt, egy üveg kiváló vörösborral életre szóló barátságot pecsétel meg. Ezzel párhuzamosan 1937-ben megírja A koppányi aga testamentuma című történelmi regényét is az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság pályázatára, ami hatalmas sikert arat, csakúgy mint a hamarosan megjelenő Zsellérek.
Gazdatisztje irodalmi ambícióit viszont a Nirnsee egyre görbébb szemmel nézi, és Feketének döntenie kell: vagy az irodalmi pálya, vagy a gazdatiszti állás. Az előbbit választja és kezdetét veszi élete legboldogabb időszaka. Két gyermekes családapaként (Edit lánya 1930-ban, István fia 1932-ben születik) a mezőgazdasági minisztériumban kap állást, szorgalmasan publikál a Nimródban, de még színdarabot (Hajnalodik) és filmforgatókönyvet (dr. Kovács István) is ír. Tagja lesz a Kisfaludy Társaságnak, a kor népszerű írói Herczeg Ferenctől Wass Alberten át Csathó Kálmánig a baráti körébe tartoznak. Roppant népszerűek írásai, befutott sikeres ember, Erdélytől a Szigetközig rengeteget vadászik, de jön a második nagy világégés, majd a szovjet megszállás.
Budapest ostromát svábhegyi villájában éli túl a Fekete család, és már épp fellélegeznének a konszolidálódó viszonyok között, mikor Fekete István 1946-ban napokra eltűnik. Családja a János-kórházban lel rá fél szemére megvakulva. Az esetről mindmáig sok mendemonda járja. Fekete balesetről ír, de sokan a kommunista verőlegényeket sejtik a háttérben, akik egy kiadós veréssel bosszulták meg a Zsellérekben bemutatott vörös terrort. Ez utóbbit valószínűsíti ekkortól datálható vesebaja is, hiszen pont az ÁVO szokása volt a vesék leverése. 1949 az elcsalt „kékcédulás” választással, a kommunisták hatalomra jutásával a minisztériumot, ahol Fekete dolgozik, „megtisztítják”, lapátra kerül. Műveit indexre rakják, beköszönt a legmélyebb nyomor. Fekete István, a pár éve még körülrajongott író, alkalmi munkákból él. Kertet ás, patkányt irt, uszályt kísér. Felesége a családi ékszerek zálogba adásának és kiváltásának mestere lesz. Edit lánya apácának áll, és hivatalosan kivándorol Ausztriába. Fiát osztályidegenként kicsapják az egyetemekről. A sors keserű pohara csordultig telik! Egyedül a katolikus egyház megjelentette Új Emberben és a Vigíliában jelenhetnek meg rövidebb írásai némi jövedelmet biztosítva.
1951-ben viszont megváltozik valami. Állást kap a Kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Stílusával, emberségével itt is hatalmas népszerűségre tesz szert, és közben megírja két jelentős regényét: a saját keserű sorsát szimbolizáló Kelét, és a vizek világát szépirodalmi eszközökkel bemutató Lutrát.
A regények sorsa viszont sokáig a fiók, mert senki nem akarja (meri) kiadni őket. Mi több, 1954-ben beteg veséjét műteni kell, miután kéri rokkant nyugdíjazását. Ezek után viszont egy keserű kifakadásával sikerül meggyőznie a kőkemény kommunista Bölöni Györgyöt írásai kiadásáról. Bölöni keményen kiáll az Irószövetségben Fekete mellett, így megjelenhet a Halászat, a Kele majd a Lutra. Minden jól alakul, de jön 1956 vérzivatara. Ifjabb Fekete István – aki a harcokban aktív szerepet vállalt – pedig elindul a nagyvilágba, hogy kanadai favágóból végül három doktori diplomával rendelkező tulajdonos-főszerkesztője legyen a Chicago és vidéke című magyar hetilapnak.
A két magára maradt öreg ekkor fogadja be Bogáncsot, az értelmes pulit, aki hamarosan családtag, gyermek és unokapótlék, valamint teljes jogú segédtiszt lesz, és mintát ad Fekete Bogáncs című „kutyaregényéhez”. 1957-ben megszületik a Tüskevár, majd a Téli berek is, sorra jönnek a novellagyűjtemények. A kádári kultúrpolitika valamilyen szinten elfogadja Fekete Istvánt. „Valamilyen szinten”, hiszen megváltoztathatatlanul megkapja az ifjúsági író besorolást, amiből a Jókai után második legolvasottabb magyar író képtelen kitörni. Igaz, 1960-ban József Attila-díjat kap, 1970-ben pedig neki ítélik a Munka Érdemrendje Arany fokozatát, de mindez már nem hozza vissza az ifjúságot. A roppant erős dohányos Fekete István szíve 1970. június 23-án örökre megáll. Második szívinfarktusa végez vele. Ma szülőfalujában, Göllén alussza örök álmát.
Ajkán szobra áll, lábánál ott ül Vuk, és ha jól hallgatózik az ember, akkor a szobor mellett a legendák szerint meghallhatja kedvenc nótája, az „Erdő, erdő, kerek erdő…” című dal strófáit. Ha nem, az se baj, hiszen írásaival megvalósította legnagyobb célját, mi szerint: „… kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt. […] S közben megtaláltam a Hazámat.”
Matúz István
