Vasárnapi üzenet: 2022. február 13.

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként…”             (Lukács 11, 3)

Kedves Olvasó! A kenyér a legalapvetőbb táplálék, melyre nekünk, embereknek szükségünk van. Igaz, szerte a világon vannak népek, melyek nem is ismerik. Egy történet szerint, mikor az eszkimó törzsekhez eljutottak a misszionáriusok, és le akarták fordítani a Miatyánkot, így fordították le az idézett részt: „mindennapi fókánkat add meg nekünk ma…”, mivel számukra a fókahús volt az alapvető, élethez szükséges táplálék, a kenyeret nem ismerték.

Számunkra már sok minden más is megadatott a mindennapi kenyéren túl, épp ezért talán nem is becsüljük annyira. Talán a veszedelmek és félelmek, amelyekben jelenleg élünk, újra megtanítanak minket becsülni Isten mindennapi gondoskodását. Gyökössy Endre írja le, hogy mikor a második világháborúban Budapestet ostromolták, az óvóhelyen felesége morzsánként osztotta el a gyerekek között az utolsó darab kenyeret. A morzsa volt a mértékegység. Reménykedünk abban, hogy Isten megóv minket a hasonló próbatételektől. Azonban a kérdés fennáll: becsülöm-e én a mindennapi kenyeret? Megbecsülöm-e a mindennapok apró áldásait, melyeket Isten kirendel? Azokat, amelyekről oly könnyű megfeledkezni az állandó panaszkodás közepette?

Az Úr Jézus Krisztus azt mondja, hogy naponként kell elkérnünk a mindennapi kenyeret. Nem véletlenül van ez. Alázatra is tanít bennünket: Isten végtelenül gazdag tárházában már el van készítve számunkra mindaz, ami a mai naphoz kell. De ezt újra és újra imádságban kell kérnünk Istentől. Mi szegények vagyunk az Ő ajándékai nélkül. Nincstelenek, akiket csak Isten gazdagíthat meg áldásaival. Mindennap el kell kérnünk Isten gondviselését. Állandó kapcsolatban kell legyünk a mi mennyei Atyánkkal.

Arra is figyelmeztet minket ez a mondat, hogy nem a raktározás és a javak felhalmozása a hívő ember menedéke. Nem egy évre előre, nem egész életünkre, hanem egy napra kell elkérnünk a kenyeret. Ez nem könnyelműségre tanít minket. Kell, hogy gondoljunk és törődjünk a holnapi nappal, de bizalmunkat ne a javainkba vessük, mert nem azok tartanak meg minket, hanem a mindennapi kenyér. Az ószövetségi vándorlás idején a zsidók mindennap mannát kaptak az égből. Volt, aki megpróbált beraktározni belőle több napra üzleti okból, vagy csak mert nem bízott a másnapi mannában. Ez az elraktározott manna mind tönkrement, és ehetetlen lett.

Manapság oly sokan gőgösek és büszkék a megszerzett javaikra, vagyonukra. Azt mondják: „Én dolgoztam meg érte!” Igen, a nagybetűs Én! Mögötte még a nagybetűs Isten is háttérbe szorul. Ez az imádság pedig másra tanít minket: bár mi dolgozunk vele, mi vetjük el a búzát, mi készítjük a lisztet és sütjük a kenyeret, mégis Isten ajándéka az eredményes munka. Hisz a földműves jól tudja: hiába dolgozik, ha Isten nem ad jó időjárást a terméshez. Milyen jó lenne, ha az élet minden területén, minden munkahelyen ezzel a lélekkel dolgoznánk: én dolgozok, de az áldás, a siker Istentől jön. Ő adott nekem erőt megkeresni és asztalra tenni a mindennapi kenyeret.

Gulácsy Dániel
munkácsi református lelkipásztor