Az idei a hálaadás éve

Interjú Zán Fábián Sándor református püspökkel

A hálaadás évéről, az azzal kapcsolatos elképzelésekről akartuk eredetileg kérdezni Zán Fábián Sándort, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspökét. Közben a háború néhány nap alatt gyökeresen felforgatta korábbi életünket és átírta terveinket. A püspök úr a mostani, elkeserítő helyzetben hangsúlyozta: „Láthatjuk, hogy Isten nélkül mi, emberek elbukunk sok mindenben, mégis azt merem hinni és remélni, hogy ebben az évben nekünk lesz okunk a hálaadásra.”

– A Kárpátaljai Református Egyházban 2022 a hálaadás éve. Nem tudhatták, hogy február végén háború kezdődik. Milyen most a helyzet, és mi maradt a tematikus évhez kapcsolódó tervekből?

– Ma ötödik napja tart a háború, én ma is kitartok amellett, hogy a hálaadás éve a 2022-es év. Ha csak az utóbbi öt napot nézzük, akkor is van miért hálát adnunk, mert Kárpátalját semmilyen támadás nem érte. Biztos pontja vagyunk Ukrajnának, ahová több ezer menekültet befogadnak, igyekeznek gondoskodni róluk. A határátkelőkön kárpátaljai magyar emberek, sok esetben reformátusok gondoskodnak azokról, akik sorba állnak. Ételt, meleg teát visznek ki, segítenek tájékozódni. A Magyarország felé nyíló öt határátkelőhely ugyanis magyar falvakban vagy azok mellett van.

– Az Isten eddig megóvott minket a harcok borzalmainak megtapasztalásától…

– Mi a Kárpátoknak azon az oldalán vagyunk, ahol az Isten gondviselése és szeretete most másképpen tapasztalható, mint Kijevben vagy Ukrajna keleti részében. Természetesen nekünk is ezer meg ezer okunk van a félelemre, féltjük a szeretteinket, sokkal éberebbek kell legyünk, gondolnunk kell arra, hogyan helyezhetjük őket emberileg biztonságosabb helyre. Viszont én hiszem, hogy az Isten gondoskodó szeretete továbbra is velünk marad, amiért hálát adhatunk. Hálát adhatunk az életünkért, családunkért, azért, hogy Magyarországon sok kárpátaljai magyar talált befogadó családot, házat, átmenetileg otthont. Ezekért is mind-mind hálát adhatunk. Bár ez az év nagyon sok nehézséggel indul, a politikai, a gazdasági helyzet, a háború valósága – aminek a fenyegetettségében élünk – már évek óta nehezítik mindennapjainkat, de mindig úgy gondoltuk, hogy van az emberi bölcsesség, humánum olyan erős, hogy legyőzze a mostanihoz hasonló agresszív cselekményeket. Láthatjuk, hogy Isten nélkül mi, emberek elbukunk sok mindenben, mégis azt merem hinni és remélni, hogy ebben az évben nekünk lesz okunk a hálaadásra. Ukrajnában béke lesz, megbékélés. Imádkozom azért, hogy ne alkalmazzanak tömegpusztító fegyvert ebben a konfliktusban, minél hamarabb elnémuljanak a fegyverek, és kikerüljenek a nem hozzáértő emberek kezéből, újra mély álmot aludjanak valamelyik raktárban.

– Egyedül Isten igéje nyújt reménységet számunkra ebben a helyzetben…

– Istenben bízva reménységgel tekintek a jövőbe, a család, az élet továbbra is az az érték, amiért imádkoznunk kell, amit védenünk kell, amiért hálát kell adnunk. Tegnap arról prédikáltam – nem most választottuk ki az igerészt, egy évre előre megvan minden vasárnapra –, hogy „ti a békéltetés evangéliumát kaptátok, ezért kérünk, hogy békéljetek meg az Istennel”. Az Istennel való megbékélés az embertársainkkal való megbékülést is eredményezi. Tehát imádságra kérek, szólítok fel én most újra mindenkit, hálaadással a betevő falatért, az épségben maradt házért, a biztonságban lévő családtagjainkért, és könyörgésre a békéért, amit Isten megadhat nékünk.

– Településeinkről eddig is nagy számban elvándoroltak az itt élő magyarok, egyre csökken református gyülekezeteink lélekszáma. Mennyiben változott a gyülekezetek élete a háború kitörése óta?

– Azt tudom elmondani, hogy vasárnap Mezőváriban, és ahogy hallottam lelkészektől, több más településen is sokkal többen voltak templomban, mint egyébként szoktak. Furcsa, de sokszor csak a bajban vesszük észre emberi korlátainkat, az önbizalmunk csak ilyen esetekben omlik össze, és látjuk annak halaszthatatlan szükségét, hogy az Istentől kérjünk segítséget. Természetesen én senkinek sem vetettem a szemére ezt, hanem hálát adtam mindazokért, akik el tudtak jönni. Majdnem tele volt a templom, igaz, a férfiak közül a katonakötelesek nem voltak ott, közülük csak nagyon kevesen vannak itthon. Ez egyébként a mi gyülekezetünk mellett majdnem minden falura jellemző.

– Mit üzen azoknak, akiknek el kellett menniük?

– Ne karba tett kézzel üljenek valahol, hanem segítsenek azoknak, akik talán már a határ túloldalán ácsorognak. Tegyék fel a kérdést, hogy van-e mivel, és van-e hová? Segítsenek másoknak, akik ugyancsak úgy érezték, hogy innen el kell menniük. Őket is kérem arra, hogy imádkozzanak a békéért. Ne feledkezzenek meg azokról, akik ruhában éjszakáznak, mert félnek a légitámadásoktól, akiknek nem csukódik le a szemük a harcok miatt. Ne feledkezzenek meg azokról sem, akik gyászolnak.

– Már egy magyar származású tengerész is elesett a harcokban…

– Nem érkeztem még utánajárni, hogy melyik felekezethez tartozik, de az imádságaink elhangzanak az árvákért és özvegyekért is.

– A református egyház lelkészei mindannyian a helyükön vannak? Közülük senki nem menekült el? Zavartalan a gyülekezetek működése?

– Lelkészek elmeneküléséről nem tudok. Minden gyülekezetünkben van szolgálattevő. Ennek ellenére zavartalannak nem mondanám a mostani állapotot. Én még a mostanihoz hasonlót sohasem tapasztaltam, bár átéltem az árvizek okozta traumát, az akkori tragédiáját a településünknek és gyülekezetünknek. Ez egészen más, úgy érzem, hogy az emberek, a gyülekezeti tagok most minden korábbinál jobban kiszolgáltatottnak érzik magukat. Ez valami olyan, aminek még nem látjuk a következményeit, nem látjuk, hogy a baj növekedni fog, vagy elcsitul, illetve hogy mivel fog végződni és mikor? Ez a lelkiállapot rányomja a bélyegét a gyülekezetek életére. Természetesen van az egyháznak nagyon sok olyan tagja, aki együttérez, segítőkész. Most nagyon sok ember arra koncentrál, hogy hogyan tud segíteni azzal, amije van. Olyan sok mindenünk nincs, nincsenek nagy készleteink, nagy lehetőségeink, de vannak felajánlások. Lehetőségeinkhez mérten segítünk, függetlenül attól, hogy sokszor éreztük, másod-harmadrangú polgárai vagyunk ennek az országnak; a magyar közösség ezt most nem érezteti azokkal, akik ide menekültek.

– Délelőtt, a Kárpátaljai Megyei Tanács első ülésén a megye egyházi vezetőivel közösen imádkoztak a békéért…

– A Kárpátaljai Egyházak Tanácsa felkínálta azt a lehetőséget, hogy mi ott lennénk, és szeretnénk könyörgéssel megkezdeni a tanácsülést. Ezt a megyei tanács vezetősége és a kormányzó nyitott szívvel fogadta, és az ülés Isten igéjének felolvasásával kezdődött. Ott voltak a római katolikus és görögkatolikus püspök atyák, az ortodoxok és mindegyik kárpátaljai egyház képviselői. Héder János főjegyző úr olvasta fel a 90. zsoltárt. Ő kért áldást a népre és a döntés lehetőségével felruházott emberekre. Majd együtt imádkoztunk a békéért, szabadulásért, a háború minél hamarabbi befejezéséért.        

Badó Zsolt