Csukás István: Távirat jött egy kollegától
Távirat jött egy kollegától,
ez aztán ritka esemény,
még én is meglepődtem rajta,
pedig nem vagyok túl szerény,
de elszoktunk már a jó szótól,
egymást maró kutyacsapat
a szelíd lelkű költők céhe,
s a közönség joggal mulat,
tisztes távolból persze, mert hogy
szőr hull, szem foly’, csattog a fog,
s hisszük: országnyi, sőt: világnyi
– de árokparti a porond;
érthető hát, hogy meglepődtem
a köszöntő táviraton,
mely egy versemhez gratulál, s mint
fehér zászlót lobogtatom,
s kivonulok a haddelhaddból,
mint egy régi vitéz barát,
s meghirdetem, hogy mától fogva
szeretek (majdnem) minden kollegát!
Csukás István nevét elég kimondani, és máris mosolygunk. Átmelegedik a lelkünk. Látjuk a pirospozsgás arcot, azt a résnyi, keskeny szemet, a bajszát a mesternek, amely ugyanúgy mosolyog, mint az orra, füle, álla, egész mindene. Mert jól tudjuk: minden belülről fakad, minden külsőségünk mögött a lélek világa lakik.
Na és a kópéság? Hát anélkül nincs is Csukás István, nincs például az a derűs, mosolygós-csibészes hangvétel, mely a Távirat jött egy kollegától című költeményét is teljes egészében áthatja.
Akárcsak az önirónia. Már az első versszak végén érezni ezt az öncsipkelődést, amikor azt mondja, hogy meglepődött a neki küldött táviraton, pedig nem tartja magát „túl szerény” embernek. De a finom csúfolódás az egész költői társadalmunkra rávetül.
Ott teljesedik ki leginkább, amikor kimondja: országnyi, sőt világnyi méretűnek hiszik szerzőink az egymás elleni civakodásukat – a „szelíd lelkű költők” „kutyacsapatának” „haddelhaddját” –, pedig valójában „árokparti porond” csak, ahol marakodnak. De hiába minden, hiába az utolsó versszak slusszpoénja is – amit megmagyarázni tilos, mert humort magyarázni nem lehet –, valahogy mégis érezzük a derű és önirónia mögött, hogy nagy a mi költészetünk, hogy nagy irodalom a mienk...
Penckófer János