Vasárnapi üzenet: 2022. május 1.

2022. május 1., 08:37 , 1105. szám

„Mert amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.”

       (Róma 15, 4)

Ez az igeszakasz három kifejezés köré rendeződik, melyek kapcsolata meghatározza a mondanivalót. Ez a három kifejezés a mindenkori felőrlő bizonytalanságra válaszol.

Tűrés. Bírni a monotóniát a tehercipelésben, abban a szolgálatban, teherhordozásban, munkában, kapcsolatban, pozícióban, ahová Krisztus helyezett, hogy minden esetben lehessen ránk számítani. Nem lázadozni, hanem felvállalni ugyanazt a terhet, ugyanúgy, hosszú időn keresztül is. Mert az engedelmes kereszthordozás Krisztus parancsa. Végig kitartani. Másrészt nemcsak bírni kell a monotóniát, hanem felette is kell állni. Nem eggyé válni a kereszttel. Nem engedni, hogy a kereszt súlyának állandó provokálása hatással legyen ránk. Ha azonosulunk a kereszttel, nem tudjuk hordozni. A sértegetések, a gúnyos megjegyzések, a lehúzó vélemények magukba olvaszthatnak. Magasabb (erkölcsi, hitbeli, szellemi stb.) szinten kell maradni, illetve ezt a szintet fejleszteni. Ezzel viszont munka van. Ezért a keresztyén ember állandó feladata a fejlődés. Bizonyos technikákkal felette kell állni a hétköznapok terhének, amelyekben lelki, érzelmi, szellemi, fizikai és kapcsolati igényünket ápoljuk; kapcsolatokban maradni és azokból töltekezni. A monotónia a kapcsolatokat építi le a leghamarabb.

Vigasztalás. Mi, keresztyének más irányt, a megoldást és a kibontakozást kell, hogy megadjuk a maguk körül csak veszteséget érzékelők felé. A feltámadás utáni állapotban nincs lehetetlen helyzet. Engem mindig megterhel, amikor hallom, hogy valakik elvándorolnak, mert nem látják – gyarló emberi szemmel – itt a kibontakozási lehetőséget. Akkor van az egyháznak értéke, ha más utat mutat, mint a világ (van értelme a helyben való küzdésnek; értékesebbek a személyes kötődések, mint a pénz; van boldogság és békesség olyan helyen, amelyre más nem is gondol). Mindez azért, „mert Istennél semmi nem lehetetlen”, és „mi hitben járunk nem látásban”.  Isten valamikor megjáratja velünk is azokat a mélységeket, melyekből kiment, hogy másoknak erről tudjunk bizonyságot tenni. Hiszem, hogy van itt kibontakoztató küldetésünk. Ezt másoknak is fel kell mutatni, akik most kifelé készülnek.

Reménység. Ez egy jövőképet feltételez. Mert a bizalomból fakad az az állapot, amikor az értelmet látva új lendület születik. Mert a jövőkép felmutatása (értelmezése és értelmeztetése, látása és láttatása, átvevése és átadása) a jelen rendezési értelme és beirányzása. Amikor értelmet kap a munka, a harc, a kitartás; elkezdünk fejlődni, alakulni, formálódni, a jövő céljához igazodni. Mindezt a széteséssel szemben. A jövőt kell felmutatnunk (ez a reménység tárgya), hogy legyen lendület a jelenben a kitartásra és a folytonos megoldások keresésére. Tehát a feltámadott és mindenek felett győztes Krisztussal kapcsolatban lévő egyház a jelen lendületének a forrása, az egész teremtés irányában.

Eltökéltek kell legyünk a békességes tűrés érdekében. Ez tudatos vállalás. E vállalás alapja a hit. Elhinni, hogy amit Isten ad, az a jó. Ez a helyzet, személy, teher, mely nem tőlem van, hanem az Istentől, valamilyen módon a javamat szolgálja. Még akkor is, ha nem tudom, milyen módon. Ha ez így van, akkor pedig felvállalom a terhét, és így töltöm be Krisztus törvényét.

A Szentírás vigasztalása erőforrás és megújító. Mert szükség van a megújulásra, a magunk gyengeségei és gyarlóságai miatt. S ahogy nő az elhatározás, úgy nő a Szentírásba való kapaszkodás és vigasztalás, s így egyre inkább közelebb kerül egy reményteljes jövő.

Radvánszky Ferenc
református lelkipásztor